A természet kalendáriuma (CDLVII.)

Hogy eclogáimat írhassam szűz örömmel,

mint csillagászok az ég mellé költözöm fel,

a tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,

hogy a harangzene a szélben hogy dagad.

Kikönyökölök és nézem padlásszobámból

a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,

a város száz torony- és kürtő-árbocát

s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

     Tájkép. A Párizsi képek nyitóversében a kétszáz évvel ezelőtt, 1821. április 9-én született Charles Baudelaire először próbálja a költészet történetében a nagyvárosi miliőt a természetbe beilleszteni:

Jó ülni, este, az ablakokban a lámpa

és fent a csillagok születésére várva,

az eget füstfolyók útja csíkozza be

és ránk ömlik a hold sárga bűvölete.

Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,

s ha a tél monoton estéi rám havaznak,

ajtó s ablak fölé rakok agy zárakat

s építek éjszakatündéri várakat.

     Bizony még a vers fordítója, Szabó Lőrinc korában sem volt hiú ábránd várni a csillagok felpislákolását a nagyváros közepén. Manapság még a hold sem fénylik tisztán a füstfolyók szabdalta ég helyett füstköd burkolta égen. Ha csillagokat csodálni szeretnél, ma már nemzetközi csillagoségbolt-parkok kínálnak erre lehetőséget a „művelt” Európa természettől elszakított városlakóinak. No persze, vannak olyan helyek a Kárpát-medence keleti peremvidékén, ahol még érteni lehet, hogy az ógörögök miért nevezték vörös csillagnak a Marsot, a Szíriusz miért volt pirospozsgás, a tengerkék jelző hogyan illett a Jupiterre? Mert valóban olyan színűnek láthatták a tiszta égbolton őket.

És álmodni fogok… Lék láthatár dereng szét,

látok kertet, síró szökőkutat, medencét,

csókos, madárdalos estét s reggeleket

és minden gyermekit, mit az Idill szeret.

S ha kint az Izgalom ablakom rázva tombol,

fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,

úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő

derűt akaratom maga hívja elő

s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel

a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

     Ebben a hirtelen fagyosra váltó bolondos áprilisban jó is lenne, ha ily könnyen tudnánk óvni virágbimbós vagy már éppen virágzásnak indult gyümölcsfáinkat az éjszakai fagytól. Mert ha tavasszal megindul a növényi hormontermelés, s rügyfakadásra, virágzásra készteti a növényeket, a folyamatot leállítani, megfékezni, még a folyamatot lassítani sem nagyon lehet. Kevés olyan növény van, amelyik evolúciója során szert tett egy ilyen, a szeszélyes időhöz állandóan alkalmazkodni tudó, negatív visszacsatolásos önszabályozásra.

     Április 9-én emlékezzünk meg Bethlenfalvi Paál Árpád Antal István botanikusról, 1943-ban e napon hunyt el. (Áprilisban is született, 1889-ben.) A növényi hormonok élettani jelentőségének világviszonylatban is első kutatói közé tartozott. Kezdetben ingerfiziológiai vizsgálatokat végzett, majd az elsők között kezdett foglalkozni a növényi hormonkutatásokkal. Behatóan foglalkozott a fototropikus ingervezetéssel, azaz a növények fény hatására történő görbüléses mozgásjelenségével, és leírta az auxin fitohormon, illetve egyenlőtlen megoszlásának a folyamatra gyakorolt hatásmechanizmusát. Miért fordulnak a növények a fény felé? Erre a kérdésre az elsők közt kereste a választ Charles Darwin az 1800-as évek végén. Feltételezte, hogy a növényi mozgás a növekedéssel függ össze, és a növekedést valamilyen anyag szabályozza. E sejtést Paál Árpád bizonyította az 1900-as évek elején. (Szerencsésebb nemzetek kutatói ilyen felfedezésekért kapnak Nobel-díjat.) Levágta a növényekről a hajtáscsúcsot, és kétféle módon helyezte vissza azokat a sötétben tartott növényekre. Ha eredeti helyzetében tette vissza a vágási felszínre a levágott csúcsot, akkor a növény egyenesen növekedett, és nem görbült el. Ha féloldalasan tette vissza a levágott csúcsot, akkor a növény elgörbült, és az az oldala növekedett erőteljesebben, amelyik érintkezett a levágott csúccsal. Ebből arra következtetett, hogy a növekedést kémiai anyag, hormon szabályozza, amely a hajtáscsúcsban képződik. A növény görbülését pedig ennek az anyagnak az egyenlőtlen eloszlása okozza. Később mások azonosították a növekedési hormont, amit auxinnak neveztek el a görög auxein (növekedni) szó nyomán. Megállapították, hogy az auxin serkenti a növényi sejtek megnyúlását. Az is kiderült, hogy fényérzékeny vegyület. Ha egyik oldaláról világítjuk meg a növényt, akkor a hajtás árnyékos oldalán az auxin nem bomlik le, és a sejtek megnyúlnak. A hajtás napsütötte oldalán az auxin bomlik, így a sejtek növekedése lassúbb. Az eltérő ütemű növekedés miatt a hajtás a fény felé görbül.

A talló kalászait hányva

s a verebek közé belesvén

nagy szél kapott föl egyszer engem

hirtelen, áprilisi estén.

Így indítja Április 11 című versét József Attila. Nem a tükörbe néző kamasz tetszelgése hatja át ezt a verset. A vers, mellyel e dátum ürügyén meglepte magamagát, általános érvényű problémát érint.

Gyerekeit kereste arra

s engem talált ott épp az útban.

Bömbölt, örült s én mosolyogva

rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,

meghempergetett jó sárosra,

cibálva és kacagva vitt egy

pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vidám jasszok lógtak

s még vidámabban verekedtek,

kiabáltak, kiabáltunk és

a jasszok végül berekedtek.

Mondom, valami nagy ünnep volt,

a hívek templomokba mentek

s reszketve, szomorú kézzel

áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt

a szívekben nagy, esti béke.

A gyilkos végzett emberével

s úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak

kicsikis deszka-alkotmányba

1905-ben ígyen

iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,

s a szép, i f j ú mosóasszonynak

ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,

fejkendőbe kötözött gondnak.

    Április 11. a magyar költészet napjává avatódott. E vers méltósága onnan ered, hogy az útra indító érzelmi kötéstől, gondviseléstől, a fölismert küldetéstől soha elszakadni nem tudó választott fiú hűségét visszhangozza:

A szegényasszony rég halott már,

de fiát a szél el nem hagyja,

együtt nyögünk az erdőn éjjel

s együtt alszunk el virradatra.

     A rómaiak április 12-én a gabonaanyát, Cerest ünnepelték a Ceralia ünnepen. 15-én vemhes teheneket áldoztak nyilvánosan a szaporulatért, a Fordicidia ünnep erről kapta a nevét.

     Április 12-én született (1793-ban) az első magyar orvosi folyóirat alapítója, a magyar természettudományos nyelv egyik megújítója, Bugát Pál orvos. Kezdettől fontosnak tartotta, hogy a szakirodalom – elsősorban a tankönyvek – magyar nyelven álljanak a diákság és a gyakorló orvosok rendelkezésére. Ez okból több szakkönyvet lefordított, és már ekkor próbált a szakkifejezésekre magyar eredetű és hangzású szavakat keresni. A természettudományos szaknyelv megújítása egész életét betöltő program lett. Toldy Ferenc írta, hogy „helyesen szólni Révai, szépen Kazinczy, műszabatosan Bugát Pál tanította a nemzetet”. Toldy egyébként közeli barátja és állandó munkatársa volt; 1830-ban együtt indították az első jelentős magyar gyógyászati folyóiratot, az Orvosi Tárat. Bugát volt a kezdeményezője és első elnöke az 1841-ben megalakult Természettudományi Társulatnak. 1839-ben Toldy Ferenccel közösen adta ki Magyar-Deák és Deák-Magyar Orvosi Szókönyvét, amelyben a latin szakkifejezésekre próbált magyar megfelelőket találni. Az általa kreált orvosi szavak egy része elterjedt, és ma is használatos; ilyenek például: láz, tályog, izom, ideg, mirigy, műtét, végtag. Más, ma már mulatságosnak tűnő szavait kirostálta az idő; például: dag (daganat), gőg (gége), foganc (foghúzó eszköz). Legjelentősebb nyelvújítási munkája a Természettudományi szóhalmaz, 1843-ból. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt Bugátot Magyarország főorvosává nevezték ki; a szigorú megtorlás nem maradt el: megfosztották egyetemi tanári állásától és nyugdíjjogosultságától. Visszavonultsága idején újra az orvosi szaknyelv magyarításával foglalkozott. Az önkényuralom enyhültével, 1860-ban ismét a Természettudományi Társulat elnöke lett.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2021-ben, két évszázaddal Baudelaire születése után