Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A napnyugati égbolton egy hete együtt volt a Hold az Esthajnalcsillaggal, de míg a Vénuszt ma is ott látom napnyugta után az égen, Luna már fél fordulattal odébb van, s ma teleholdként bámul le ránk az ég közepéről. Tavaszi holdtölte. Majd évszázada csodálhatta így Tóth Árpád égi kísérőnket.
Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, színes árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirul a virág-dísz,
Rég elfeledett kezek ósdi műve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
Mind, mintha virulna, oly édes, üde...
(…) Eltűnik előlem a mély, komor udvar
És benne a rőtrügyű, bússzavú fák,
Szállok haza, messze, a barna daruval,
(…) Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésű, nagy ifjú szerelmem,
Mint hársszirom illata, szállt le fölém...
Már nyílnak a hársak, s néha bús illatuk ablakomig elér. Orgonák virágzanak. Elvirágoznak lassan az idén anélkül, hogy a karantén kiengedett volna közéjük.
Nem nyírt, buja lombú, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetű, szőke leány (…)
S megérkeznek az első májusi langyos esők is.
De íme a holdat a köd beborítja,
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakaimra szorítva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sűrű cseppjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifjú bohóság
Nem fonja körül szívemet soha már...
Az öreg eperfa is elszórta apró fürtvirágzatterhét, s valahol a maradék gyapjas nyárfák ontják megint szöszszálon vitorlázó apró magjaikat a Poklos-patak fölött.
Alkonyati homály terjed
A csillagok boltjára,
S pirholagos lánggal gerjed
Az esthajnal sugára.
Szűz Cynthia sárkányait
Fényszekéren vezeti (…)
Lám, a 244 évvel ezelőtt, 1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel is a tavaszi éj csillagait dicséri Glyceréhez írt soraival. Tele a vers ógörög mitológiai alakokkal. Cynthia Artemis eposzi jelzője volt – a Cynthus hegyén született. Az ógörög holdistennő Selenét néha Cynthiának hívták.
Örömre int a természet
S éltem tűnő tavasza;
Szerelemre az enyészet
S Philomele panasza:
Az ógörög mitológia Philomeléje nyelvét vesztve nem tudta szavakba énekelni sorsát, s mikor üldözőbe vették, az istenek ficsergő – nem éneklő – fecskévé változtatták.
De én komoly szemet vetek
A hold ezüst képére,
S csak szomorú dalt pengetek
Hesperus intésére.
Hesperus az Esti csillag a korai ógörög mitológiában, testvére Astraios – más néven Phoszfor –, a Reggeli csillag. Az ókori görögök később elfogadták a babilóniai elméletet, miszerint ezek azonosak. Ő lett ezután Aphrodité, a rómaiak Vénusza. S lett a magyarok Esthajnalcsillaga.
(…) veled karöltve
Néztem az est csillagát,
S lelkem, örömmel megtöltve,
Itta Hébe poharát.
Hébe az ifjúság istennője, az ő feladata volt a fiatalságot s örök életet biztosító nektár őrzése s annak felszolgálása az Olümposzon. Ő őrizte az örök fiatalság forrásának titkát s helyét. Gyakran járt az emberek között, s nyilaival elvette az ifjúságot a halandóktól. Hébe nyilai egy idő után mindenkit eltaláltak. Ezek a nyilak ráncokat s néha betegségeket, fájdalmakat hoztak, de bölcsességet s tapasztalatot társítottak amazokhoz.
A Nagyerdőn, a Hideghavas alatt apró tavaszi tócsákká zsugorodott tavacskákban néhány békaporonty tanulja átvészelni az élettérszűkülést, míg néhányuk tüdőre kap. A tócsák szélén itt-ott már elvirágzottak a hagymás fogasírek. Salamonpecsétek nőnek a tisztások, a szellőrózsa virágmezői fölé, és hófehér dalra kelnek a gyöngyvirágok is. Gyöngyvirágot szedtem magam is egykor a Somostetőn, s egy lánynak adtam volna május elején. Ő agárkosbort ígért érte…
(…) A csodaszép május hóban,
Mikor a zöld erdőn járok,
Szemeiddel hát nem onnan
Integetnek gyöngyvirágok?
– hívom segítségül a 193 éve, 1827. május 8-án született Vajda Jánost. Ő Bertának írta volt –
Csak rád emlékeztet a nap;
És az éjben, a sötétben,
Mikor minden mélyen hallgat (…)
Gondolatom hozzád téved,
Álmodozva karjaidról,
Melyek szintén oly fehérek (…)
A nyári színpad alatt az egykori agyagbányák környékén kivadult almafák s birsek, megirigyelve a vén körtefa virágpompáját, patyolat s haloványrózsaszín dalra fakadnak, ébresztik a lusta vadrózsákat.
Szedjük életünk virágit,
Most, mikor még illatoznak,
S a tavasz vidám szellői
Lengedezve játszadoznak.
Kert az élet: de rózsáit
Óva kell s vigyázva szednünk,
S a tövistől, hogy kezünket
Meg ne szúrja, – őrizkednünk!
Szedjük, óva s őrizkedve,
Szedjük hát, míg illatoznak;
Míg a víg tavasz szellői
Fürteinkben játszadoznak!
A 257 éve, 1763. május 9-én született Batsányi János Serkentő énekével biztatlak én is, kedves Olvasóm. Hiszen lélekben lehet – lehet-e? – fiatalnak maradni.
Így lehet még, szív-epesztő
Bánatinkban csendesednünk,
S balszerencsénk ellenére
Jobb reményre élemednünk.
Így lehet, bajunk felejtve,
Még örömben részesednünk,
S kertünk édes illatjától
Néha szinte részegednünk.
Szedjük életünk virágit,
Szedjük hát, míg illatoznak;
Míg a víg tavasz szellői
Fürteinkben játszadoznak!
S ránk köszönt egy több mint évszázados ünnep is május 10-én. 1906 óta rendelet írta elő Magyarországon, hogy az elemi népiskolákban minden év májusában „természetvédő” s „erkölcsnemesítő” szándékkal kell megtartani a madarak és fák napját. A kezdeti cél? Minden gyermek ültessen egy fát, mely fa „azután magával a gyermekkel növekszik, és így a gyermek lényéhez fűződik”. A második világháború s az államszocializmus évei alatt ha feledésbe nem is merült, de kisebb jelentőséggel bírt ez a jeles nap. Ma újra éledezik.
Eredeti célján túl félszázadnyi időn át itt a Kárpát-medencében más színe is lett ennek az ünnepnek: az együvé tartozásé. Ezzé érlelték azok a falusi kántortanítók 1920 után, akik Erdélyben, a Felvidéken vagy éppen Délvidéken megtartották továbbra is ezt a napot. A négy év alatt újra szabadon meg lehetett ünnepelni ezt a napot is. Az ’50-es években az egykori Református Kollégiumban id. Kiss Zoltán biológiatanár, refis véndiák vezetésével a somostetői napos kirándulásokkal emlékeztek erre a napra. Mi, az idén ötven éve érettségizettek egy csoportja, a ’60-as évek végén élesztgettük ezt az eszményt a gombász Málnássy László és az internátus legendás nevelőtanára, dr. Kiss Géza óvó tekintetének bűvkörében.
Május első dekádja. Az iskolapálya Ebhát felőli kiskertjeiben ellibbentik hófehér ruháikat a vén meggyfák.
(…) Meggyfa: fehér menyasszony,
kivirul minden tavaszon,
nem tudja, miért fakasszon
öntestéből virágokat,
semmiből, magból világokat
s ősszel veszítsen lombokat,
csak növeszti méhnek, égnek,
zümmögve nyarat ígérnek –
súlyos mámornak, holdtöltének;
s még jönnek a fagyosszentek,
fagyot hoznak, rendet tesznek,
fagyos ujjal ölelgetnek.
Csukás István Harangvirág, meggyfa versével érkezünk mai sétánk végállomására: május 12-15. Pongrác, Szervác s Bonifác – a fagyosszentek ideje.
Annak reményével, hogy minket nem fagyos ujjal ölelget majd május 7. után az idő – összegyűlt ama egymillió aláírás –, maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2020-ban, az autonómia-aláírásgyűjtés utolsó napján