Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Gyorsan hosszabbodó nappalok. Később köszönt ránk az elsötétült égbolt csillaglámpásainak milliárdja.
Március idusa, úgy este 9 óra tájékán. Lassan búcsút intünk a horizont alá hajló téli csillagképeknek. A nyugati látóhatár fölé rugdal még a Bika a vöröslő Aldebaránnal. Fölötte, a Tejúton a Szekeres, bakján a fényeskedő Capellával. Ny-DNy-ra a horizont fölött csillog az Orion- meg a Lófej-köd. Csak teljesen fényszennymentes égbolton láthatjuk őket szabad szemmel. Ha az Orion övét bal kéz felől meghosszabbítjuk, a Nagy Kutya Szíriuszához – a legfényesebb csillaghoz – érkezünk. Fénye több mint nyolc és fél évvel ezelőtt indult el, hogy most szemünkbe csillanjon. Az Orion felett az Ikrek, Castor és Pollux, ágálnak. É-Ny-on a Kassziopeia és a Perszeusz készül a horizont alá bukni. Az Ikrektől keletre felsorakoznak a tavasz állatövi csillagképei: a Rák, az Oroszlán és a Szűz. Most élesedhet szemünkbe a Rák halovány Praesepe csillagköde, az ókoriak Kaptárja, nagyobb távcsővel körülbelül 350 csillagot számolhatunk benne. Az állatöv alatt a déli égboltaljra szögezik magukat a pislákoló Egyszarvú, az Északi Vízikígyó, a Szextáns, a Serleg és a Holló. K-ÉK-en az Ökörhajcsár már felébredt, Bereniké haja a Szűz fölött lebeg. Közöttük a Vadászebeket veheti ki a sötét háttérből a figyelmes szemlélődő. Fö-löttük a Nagy Medve cammog, hátsó lába éppen a zeniten pihen, tőle nyugatra a Hiúz nyújtózkodik. Észak felé a Sárkány farka szinte rátekeredik a Kis Medvére, s a Sarkcsillagtól kissé É-ÉK-re rálelünk a Céfeuszra is.
A hónap közepén a Merkúr napkelte előtt kereshető keleten, de csak háromnegyed órával ébred a Nap előtt. A Vénusz magasan ragyog a kora éjszakai D-Ny-i égen, több mint négy órával nyugszik a Nap után. A Mars, a Jupiter és a Szaturnusz találkát adott egymásnak a Nyilasba. Az Uránusz a Kosban jár, sötétedés után nyugszik. A Neptunusz fényét a Nap rabolta el.
A Hold? Ma napnyugta körül kél csaknem keleten, s fogyva vándorol a nyugati horizont felé. Megzizzenti a még csupasz szomorúfüzet, s a templom faláról elkószáló éjszakai reflektorfényben lassú táncra kelnek a hosszú ágak. Sejdíttetik szőkülésüket.
Még barna bokrok közt bujkál a tél.
A szélben hangos varjú varjút űz.
Vörösbegyünk még koldulgatva él.
De lám: szőkül a patakparti fűz. (…)
A fán bolyongtatom tekintetem
s a futó fény is éppen arra tűz.
Te szőke folt, adj gyógyulást nekem,
te sárga-szőke patakparti fűz.
Veszem a szót kölcsönbe Áprily Lajostól. Szőkül a fűz. De nem csak a patakparti.
S ahogy ott lóbálózik a telihold néhány szomorúan lecsüngő hosszú, vékony ágon, olybá tűnik, mintha ő adná mélyarany tüzét az ágaknak. Lázas március.
Virágos hant és véres rög felett
Már bontja zászlaját a kikelet.
Végig cikáz
A termő, zengő márciusi láz.
Folyó megárad, megborzong a rét,
Ezer követ száll, ujjong szerteszét,
Vígan cikáz
A nyíló, bízó márciusi láz.
Ó templomok tornyán a csókja ég,
Vén börtönök odvára tűz a fény,
Büszkén cikáz
A boldog, bátor márciusi láz.
A vér és könny termékeny földje már
Új csókra és új ölelésre vár:
Végig cikáz
A lelkeken a márciusi láz!
A márciusi láz. Juhász Gyula versével érkezünk március idusához. Tizedikén még a Székely vértanúk obeliszkjénél, 19-én a Vártemplom elől – ahonnan éppen lelátni a Bodor-kút bitorolt helyére. Félidőben valahol a Petőfi-szobor előtt – legyen az Vásárhelyt, Fehéregyházán vagy éppen Budapesten. Bőrömön érzem, Kányádi Sándor szavával:
Kinyílott az idő,
mint egy virág,
barkázik, rügyezik
a fűzfaág.
Kék ég alatt kék füst
tollászkodik,
bontja szárnyát föl a
sárga napig (…)
Március van. Március idusa, forradalmak ideje. Az élő természetben is. Hóvirághadsereg levélkardjainak milliói tündökölnek a fényben. S lám, van a virágvitézek közt olyan, ki (!) már hervadozva, magját óva, bogyótermését növeszti. Új tavaszoknak. Mert bár hagymáról szaporodik rendszeresen, de az utódhagyás jogáról, a megporzott virág dicsőségéről nem mond le. Ezt diktálja a természet rendje.
József Attila írta volt 1937 Márciusában:
Langy, permeteg eső szemerkél,
új búza pelyhe ütközik (…)
Zöld robbanásokkal kitört
a kikeleti víg erőszak.
A március ma is így érkezik e tájra. Bármennyire is csúfolódik vele – ejnye, nem is vele, de a tavaszba sürgősködő, belebambuló vagy éppen fölényeskedő Emberrel – Vajda János A tavasz jeleiben.
Nem nézem én az ibolyát,
Kakukra én nem hallgatok,
S nem jóslom ebből a tavaszt,
– Ez már igen kopott dolog.
Falunkban a zsidógyerek
Rongykérő sípja hangozik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
Nem szedek én kikericset,
A gólyákat sem bámulom,
Én a tavaszt egészen új
Költői pontról jósolom.
Fölöstökömre a bíró
Már nem pálinkát, bort iszik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
Fecskékre és a zöld mező
Virágira nem ügyelek,
A legelőre kimenő
Tehéncsordának nem hiszek.
Itáliából a goróf
Magyar honába költözik:
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy nálunk is tavaszodik.
Tavaszodik. Nálunk is. Harminc éve. Nem csak a természetben. Reményünk tán még van erre nézvést. De aláírni csak kellene ama támogatói nyilatkozatot a regionális kultúrák fenntarthatóságáért!
Annak is 23 éve már, hogy március 14-én a brazíliai Curitibában elfogadták a Curitibai Nyilatkozatot, melynek üzenete: A víz az életet, és nem a halált szolgálja!, s elsődleges célja a fölösleges gátépítkezések elleni küzdelem, az eredeti lakóhelyük elhagyására kényszerített őslakosok védelme.
Ha látsz egy gátat,
egy büszke kemény gátat,
habos, tajtékos vadvizek előtt:
imádkozz, hogy a vizek győzzenek.
Kérj Istentől a vizeknek erőt,
földszakítót, világrengetőt,
hogy verje le a gátat!
Mert nem Istentől való dolog
gátat emelni a vizek elé.
Elzárni tüzes rohanásukat,
a nótáikat, a kacagásukat,
dölyfös szavakkal: nem lehet tovább!
A vizek zabolázhatatlan erejét Petőfi is megénekelte, ő a tengerről beszélt. Wass Albert a Gátakban a folyóvizekről. S nem csupán a vizekről.
És mennyi gát van, ó de mennyi gát…!
ha körülnézel, nem látsz egyebet:
béklyóba törpült szenvedélyeket,
mederbe kényszerített vágyakat,
csók-gátakat,
kacagás-gátakat,
vér-áztatott, könny-áztatott,
elátkozott szabadság-gátakat! (…)
Innen, e tavaszi lázadástól kell eljutni a megbékülésig, mint írja Kiss Jenő a Folyókban:
(…) Nem az a példás hazaszeretet
ha életünk egy völgyben megreked,
s vizét moszat kuszálja, mélye kásás –
a helytállás nem béna helybenállás!
Ó menni, menni, egyre áradón,
fönn nem akadni csip-csup gátakon,
menni testvér vizekkel összefogva
mélyülve váltig, s váltig gazdagodva,
lágy mozdulattal, mégse téveteg,
egybeölelni tájakat s népeket,
s míg korsaikat bennünk megmerik,
csak menni – a Forrástól a Tengerig!
Az az igazság: annyit adsz hazádnak,
amennyit a világnak! Illanók
vagyunk, akár a víz – a tó kiszárad,
de mindörökkön élnek a folyók!
Élnek! Az élet bennük őrzi titkát
– hisz meg nem álló hömpölygés a lét –
Vizükkel ők a tengert gazdagítják:
a minden harcok s álmok tengerét!
E sorok igazságával búcsúzom ma tőled, kedves Olvasóm. Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2020-ban, két nappal március idusát előzve, holdtölte és utolsó negyed között félidőben