Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Hó ezüstje,
sziklák ezüstje,
hold-ezüst.
Isten-gyaníttató az est.
És valahol,
visszhangos omladék alól
szól a bagoly.
Lehet-e jobban panaszolni, fájni?
Kínját szívszaggatón
süvölti százszor…
Párjára őszutón a pásztor
botot dobott:
eladta s jót ivott az árán.
A nagy fülesbagoly
ezért jajong
ily rémítőn, ily ősvilági árván.
Februári pillanat. Havas pillanat. Hótalan január után. Különben akár ma is megtörténhet. Akár. Mint Jékely Zoltán éppen 66 éve, 1954. február 14-én, Kisorosziban lejegyzett versében.
Hogy lesz-e még havazás e télen, nem tudni? De mindennap egy kakaslépéssel hosszabb a nap. Már jóval egy órával később nyugszik életet adó csillagunk, mintegy hónapja. Este hétkor koromsötét lenne, ha pazarló módon nem szennyezné mesterséges fényével az ember a tájat. Fényszennymentes helyről, úgy 21 óra tájban szemrevételezzük kissé az égboltozatot! Ha felhő nélküli, az ég felragyogtatja milliom csillagát. A fogyóban lévő Hold „C”-je nem zavarhatja szemlélődésünket. Nyugaton a Merkúr már a Nap után lesétált a látóhatár mögé, de a Pegazus még ott pislákol. A Mars tőle a zenit felé keresendő a Háromszög s a Kos között. A Kosban találunk rá az Uránuszra is. A Fiastyúk is szépen látszik, ahogy terelgeti csillagcsibéit. Alattuk a Bika legfényesebb csillaga, az Aldebaran mutatja az utat az égbolt legfényesebb csillaga, a Nagy Kutya Szíriuszához. Erre sétál most a Vénusz is, fényesen ragyogva. Innen megint az ég tetejére hágunk, ott köszönt ránk az Ikrek két fényes csillaga, a Castor s a Pollux. A zenittől kissé északra a Szekeres ötszöge mutatja az irányt a Sarkcsillag felé. A Nagy Göncöl is ott döcög ÉK irányába, rúdja az éppen a látóhatár fölé kerülő Ökörhajcsárra mutat. De hiába keresnénk ez órában, sem a hajnalban a Nyilassal kelő Jupitert, úgyszintén az ott tartózkodó Szaturnuszt, sem a már a Vízöntővel lenyugodott Neptunuszt, nem találnánk ott őket az ég kárpitján.
Hónap közepe. Bálint-nap. Csupán egy évtizede kezdték el széles körben ünnepelni a Kárpát-medencében Szent Bálintot, a szerelmesek védőszentjét. A Valentin-napnak nincsenek hagyományai mifelénk. E tájon, a Kárpát-medencében, de a Balkánon is, a szerelem évszaka, a tavasz, márciussal kezdődik. Ugyanakkor a Nemzetközi Epilepsziaellenes Iroda (IBE) 1997. február 14-re hirdette meg az epilepsziával élők első világnapját. Azért került e nap Szent Bálint napjára, mert ő nemcsak a szerelmesek bölcs tanácsadója, de az epilepsziások védőszentje is.
Február 14. ugyanakkor Szent Cirill s Szent Metód, Európa védőszentjeinek ünnepe a katolikus egyházban. A bolgároknál Szőlőmetsző Szent Trifoné.
Február közepe. Még tart a farsang, de a gazdaember már a munka dandárjára gondol.
A szőlőben a trágyázást és a sima vesszők szedését be kell végezni – írja az 1934-es Kincses Kalendárium – Enyhe időjárásnál a hó végén már a vesszők ültetése és a döntés is megkezdhető. Szárazabb és kedvező fekvésű helyen a nyitáshoz is hozzá lehet fogni. Új ültetésű szőlőkben a karókat beállítjuk. Az oltáshoz szükséges vesszőket most kell megválogatni és megszedni… A baromfiudvarban ebben a hónapban kezdetüket veszik a keltetési munkálatok. A tenyésztörzsre nagy gondot kell fordítani, hogy ebben az időben idegen kakasok ne kerüljenek a tyúkokhoz, különben a tenyészet tisztavérűsége csorbát szenved. Ebben a hónapban a ludakra is figyelmet kell fordítani. Ha észrevesszük, hogy a lúd nyugtalan, és szalmaszállal a csőrében ide-oda szalad, ez annak a jele, hogy fészket akar építeni, ezért előkészítjük a ludak tojófészkeit is, amelyek akkorák legyenek, hogy a lúd ott kotolhasson is…
Bertha Bulcsú a Táj és évszakokban írja: A tél végét a melegebb szelek érkezése jelzi. A jég hátán ilyenkor egyik napról a másikra megolvad a hó. A kásás jégen már nehéz korcsolyával járni. Megsüpped az acél, s elakad. Éjszaka persze újra megfagy az egész, s reggelre göcsörtös, dorozmás lesz a jég. Ez a másnapos, egyhetes jég száz és száz lábnyomot őriz. A sirályok, szárcsák, vadkacsák, rókák, nyulak és emberek lábnyomát. Csak ilyenkor látszik igazán, hogy mennyi állatnak s embernek akad dolga a jégen.
Ebben a hóvirág- s kankalinbolondító időben még a park fekete rigó kakaskája is elnézte a naptárat, s zengve járja be hajnalonta felségterületét, már most hírül adva leendő társának, íme, milyen nagy terített asztalról szedi majd táplálékajándékait.
Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr.
Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.
Odalenn a rőt berekben
jég páncélja rengve rebben;
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.
Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés;
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.
Somlyó Zoltán Hóvirágjában is tavasznak robog az idő vonata.
Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág... hóvirág...
Hej, de hideg a világ.
Az előkeltetett primulák, nárciszok, jácintok bizony megelőzik a szabad földben éppen nyiladozó téltemetőt is. Az ablak belső oldaláról még mindig szebbnek, élhetőbbnek tűnik a világ. Ahogy azt Nemes Nagy Ágnes a Jácint, hóban című írásában olvasható.
(…) Áll a kék jácint az ablakban, két üvegtábla közt, és mögötte egy váratlan hóesés hömpölyög. Februári hóesés, nagy pelyhű, vizes, majdnem színpadias, mintha csak markírozná a havat az időjárás: túlságosan szép, idillien kavargó. De sűrű, de zuhogó; a remek kék növény ebben a hózáporban úgy hat, mint egy szürrealista filmjelenet. A fehér háttér előtt kéken, a mozgó háttér előtt mozdulatlanul, a hóháttér előtt teljes növényi gálájában olyan kihívó kontraszt, amilyet csak nagy fejtöréssel lehetne kimódolni, ha véletlenül nem állna itt az orrom előtt.
(…) Esik, zuhog, tündöklik (…) Esik a hó a jácint háttereként, és (…) ahogy zuhognak felülről lefelé a fehér függőlegesek, a pelyhek, a szálak, a rojtok, úgy kezd lassan-lassan fölfelé emelkedni a virágcserép (…) Nem biztos, a szemnek egyáltalán nem biztos, hogy a hó esik; könnyen lehet, hogy ellenkezőleg történik a dolog: a virágcserép emelkedik. Szinte észrevétlenül kerül följebb, eleinte egy gondolatnyival; egy másodpercre meg is billen, mint egy sí-lift induláskor, aztán lassan, végtelen óvatossággal, filmszerű simasággal kezd fölfelé…
(…) ami most történik, az (…) mennybemenetel.
Ki hitte volna ezt egy egyszerű (műanyag) virágcserépről?
Szabó Lőrinc a Három szonett a téli Hévízről első darabjában, A tó, reggelben szintén a profán szakralitás csodájáról ír.
Hogy füstöl a csúzölő csodató
sárkánytúrta büdössár-krátere
a téli fák közt! Hogy száll ég fele
a kék víz, a bolond víz! Mintha hó
pelyhezne, fölfelé; vagy illanó
ingét tündérraj vetné szakadatlan
(bujkálva persze, mert máris amott van,
mikor szinte itt látod villanó
habtestüket)… Hogy játszik, imbolyog
lassan s puhán a fehér pára! Hogy
böfög s foszlik végtelenbe a táj!
Rőt lótusz a vizen; zöld levelén a
nyarat vartyogja kollégám, a béka;
s a parton még vacog a február.
Hóvirágos, májvirágos február farkát kívánva, maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2020-ban, Bálint napján