A tehetetlenség illúziója

*Fotó: illusztráció

A klímaváltozás, a gazdasági válságok, a háborúk és a politikai feszültségek korában sokan érzik úgy, hogy a világ problémái nyomasztóan nagyok, sőt, bénító erejűek. De vajon valóban a világ súlya nehezedik ránk – vagy inkább a saját szorongásaink találnak csatornát ezekben a globális ügyekben?

Bakk Miklósi Kinga pszichoterapeuta szerint nem mindenki éli meg úgy, hogy a világ problémái „nagyobbak nála”. Ez az érzés gyakran akkor jelenik meg, amikor az egyén eleve szorongó állapotban van. Ilyenkor a globális krízisek mintegy gyűjtőmedencévé válnak, hiszen a világ problémája lesz egy csatorna, amiben kanalizálódhat az összes szorongás. A túláltalánosítás azonban kaotikussá teszi a gondolkodást. Ahelyett, hogy „megváltanánk a világot”, érdemes feltenni a kérdést: mi a konkrét gond? Honnan szivárog a csap?

Magunkra figyeljünk vagy a globális ügyekre?

A globális ügyekkel való foglalkozás önmagában nem probléma. Sőt, fontos, hogy tájékozottak legyünk. A klímahelyzet, a gazdasági folyamatok vagy a politikai diskurzusok ismerete a felelős állampolgári létezés része. A veszély ott kezdődik, amikor ezek elterelik a figyelmünket a saját életünkről és kompetenciahatárainkról.

Nem világmegváltásban érdemes gondolkodni, hanem a saját felelősségünkben – mondja a pszichoterapeuta.

Ez a szemlélet nem közönyt jelent, hanem realitást. A kérdés nem az, hogy meg tudjuk-e változtatni a világot, hanem az, hogy mit tehetünk a saját szűk környezetünkben – következetesen és hitelesen.

A tehetetlenség csapdája

Amikor túl nagynak érezzük a problémákat, könnyen tehetetlenné válunk. A szó maga is árulkodó: bénultság, lehorgonyozottság, kilátástalanság. A szakértő szerint azonban mindig van egy pici rés, az a következő lépés, amit meg lehet lépni. Nem feltétlenül látványos vagy világmegváltó lépésről van szó, hanem egy apró elmozdulásról.

A hangsúly a mozgáson van. A legkisebb cselekvés is megtöri a bénultságot, és visszaadja a cselekvőképesség élményét. Ehhez azonban hinnünk kell abban, hogy sosem vagyunk teljesen tehetetlenek.

Bűntudat: motiváció vagy bénító erő?

A nagy ügyekkel kapcsolatban gyakran megjelenik a bűntudat: nem teszünk eleget, nem vagyunk elég tudatosak, nem vagyunk elég aktívak. A bűntudat természetes reakció lehet, de mértéke kulcsfontosságú. Kevés bűntudat akár sarkallhat is. A nagy bűntudat lebéníthat – vallja Kinga.

A szakértő inkább a belátásból és céllátásból fakadó motivációt tartja fenntarthatónak. A bűntudatból fakadó cselekvés könnyen görcsössé válik, míg a tudatos, átgondolt felelősségvállalás hosszú távon is működőképes.

Egészséges  felelősségvállalás

Az egészséges felelősségvállalás azt jelenti, hogy reálisan mérjük fel a saját lehetőségeinket. Nem hárítjuk el a felelősséget azzal, hogy „rajtam kívül történik minden”, de nem is hisszük, hogy egyedül mi fogjuk megváltoztatni a világot.

Ez az egyensúly különösen fontos a hosszú távú ügyek esetében, mint például a klímavédelem. Ezek nem „rövidtávfutások”, hanem maratonok. Ha irreális, világmegváltó célokat tűzünk ki, könnyen kudarcélménybe futunk. A kisebb, konkrét, belátható célok viszont sikerélményt adnak, ami fenntartja a motivációt.

A legjobb modell az, amit látunk történni 

Az újrafelhasználás vagy a fenntartható divat példája jól mutatja: a környezettudatosság nem egyetlen vásárlási döntés kérdése, hanem attitűd. Az áramhasználattól a hulladékkal való bánásig áthatja a mindennapokat. Ha ez értékké válik, természetesen nyitottabbak leszünk az ilyen kezdeményezésekre is.

Itt kulcsszerepe van a nevelésnek és a modellkövetésnek. Nem elég beszélni róla, hisz a valódi változás akkor történik meg, amikor az érték nemcsak gondolat, hanem viszonyulás és viselkedés lesz.

Végső soron a kérdés az: hogyan törődhetünk a világ dolgaival úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? A válasz az egyensúly keresésében rejlik. Hol vagyok én, hol van a világ, és hol van a kettő közötti párbeszéd?

Nyitottnak kell lennünk a világ hangjára, de ugyanakkor a saját belső határainkra is. A felelősség nem kontrollt jelent, hanem tudatos jelenlétet – önmagunkért és a közösségért egyaránt. Ha ezt az egyensúlyt megtaláljuk, a világ problémái nem bénító súlyként, hanem értelmes cselekvésre hívó feladatként jelennek meg az életünkben.