Romániában december 18-án ünneplik a nemzeti kisebbségek napját. 1992-ben ezen a napon fogadták el az ENSZ kisebbségjogi (nemzeti, etnikai, vallási és nyelvi) nyilatkozatát. Romániában az alkotmány garantálja a kisebbségi jogokat. Elvileg garantált a kisebbségek joga, azonban köztudott, hogy a gyakorlat némiképpen eltér a hivatalos állásponttól, és ezt leginkább a magyarok esetében éreztetik a többségi politikusok. Sajnos 35 évvel a rendszerváltás után még nem sikerült teljes mértékben visszajuttatni Pandora szelencéjébe azt a szellemet, amelyet 1990 elején és különösen márciusban Marosvásárhelyen – valószínűleg azok, akik a rendszerváltás hátterében ügyködtek – kiengedtek onnan. És a szomorú az, hogy Románia uniós csatlakozását követően sem oldódott meg elfogadhatóan a kisebbségi kérdés. Azazhogy egyesek számára igen, mások számára nem, és az utóbbiak körébe tartozik az 1,1 milliós magyarság. A törvénykezésnél maradva az RMDSZ 2005-ben napirendre tűzte a romániai kisebbségi törvényt (Legea privind statutul minorităţilor naţionale din România), amelyet mind a mai napig nem sikerült keresztülvinni, mert ahelyett, hogy megértésre talált volna a többségi politikai pártok körében, nem sikerült konszenzusra jutni. Pedig ez számunkra is megnyugtató módon rendezte volna a kulturális, oktatási és egyéb olyan jogokat, amelyeket néha meglobogtatnak az orrunk előtt, aztán valami oknál fogva elvesznek. (Lásd a marosvásárhelyi katolikus iskola helyzetét.) Azt már említenem sem kell, hogy valahányszor a mindenkori román kormánynak valamiféle gazdasági nehézségei támadnak, előhúzzák azt a bizonyos kártyát, miszerint a magyarok a hibásak mindenért. S ez kedvezett mindenkinek, a legutóbbi államelnök-választásokig, amikor a fasiszta, nacionalista húrokat pengető pártok igencsak élre törtek, nagyszámú támogatókkal mögöttük. És ebben az az elkeserítő, hogy harminc év alatt felnőtt egy olyan nemzedék, amely nem a kommunizmusban szocializálódott, amikor ránk erőltették a kisebbségi helyzetet, és a többségieket is úgy nevelték, hogy mi másodrangú állampolgárok vagyunk. A globalizált világba született fiatalok eszméjében, lelkében nem kellene táptalajra találjon ez a retorika, mégis – amint kiderült az utóbbi politikai események során – van, aki folytassa a Ceauşescu-féle irányelveket. Persze vannak szerethető kisebbségek is. Az a tizennyolc, amelyet már lehet mutogatni ország-világnak mint az ország multikulturalitásának hű őrzőit: az erődtemplomokat építő szászokat, a bukovinai huculokat, a deltai lipovánokat, a szirtakit járó görögöket, a mandulaszemű tatárokat stb. Számukra biztosított a támogatás egy-egy kulturális rendezvényre, könyvkiadásra, népi örökségük ápolására, és néhány anyanyelvi osztály is működik még. Na de ott van a magyarság, amely nemzetalkotó – bár ebben a formában soha nem került be Románia alkotmányába – kisebbségként elvárja (többek között) azt, hogy a román állam visszaszolgáltassa ingatlanjait, iskoláit, és ugyanolyan létfeltételeket teremtsen nemcsak papíron, hanem a valóságban, mint a többségieknek, és ami leginkább bosszantó az egyszerű ember számára, hogy néha-néha még mindig a magyarok a hibásak a román politikai elit inkompetens döntéseiért. Még elkeserítőbb, hogy az unió sem mer döntést hozni az őshonos kisebbségek ügyében. Mint ismeretes, az Európai Bizottság a több mint egymillió polgár aláírásával is alátámasztott Minority Safe Pack kezdeményezési csomagot elutasította, így nem emelte jogszabálytervezetté. Az EU bíróságának kell döntenie erről. Pedig az ügy roppant egyszerű lenne, ha a kérdést a többség-kisebbség viszonyában az egyszerű emberek szempontjából vizsgálnák. Azok szintjén, akiknek nem gond, ha mindenki a másik nyelvén üdvözöli egymást az utcán, vagy kávéznak valamelyik teraszon, s netán ugyanazokkal a mindennapi gondokkal küzdenek. Mikor leszünk már végre szerethető kisebbség, létszámtól függetlenül?
