Vastag szvetter, hátrafogott, ősz haj, a földi élet dolgait homályosan látó, a rajtuk túlmutató lényeget tökéletes pontossággal ismerő szemek – a nyolcvanas évei vége felé járó, aprócska asszonynak nem jutott sok az iskolák tudástárából, beszélgetésünk órájában mégis többet tanultam tőle, mint bármelyik könyvemből, egyetemi jegyzetemből.
Nem az arcunkra vannak írva az évek, hanem a lelkünkbe – jegyezte meg, amikor életkora fölött hüledeztem (hiszen legalább tíz esztendővel fiatalabbnak hittem), aztán bölcs szerénységgel terítette elém a régmúlt időt.
– Egy nyárádmenti kicsi faluban születtem, négyen voltunk testvérek. A szüleimtől, Istennek hála, csak szelídséget, jóságot tanulhattam. Nagyon szerették a magyarságukat, most is emlékszem az örömükre, amikor 1940-ben bejöttek a honvéd seregek. Előttem van a tánc is, amit akkor jártak, és hallom, ahogy mindenki énekeli: „édes Erdély, itt vagyunk”… A szép emlékek között őrzöm a falunkbeli református kultúrház és az iskola felépülését is. Negyedik-ötödik osztályos voltam akkoriban, és az anyanyelvemen tanulhattam. Ez egyfajta szabadságot adott.
– A háborús évek alatt hogyan éltek?
– Amíg apám a fronton volt, mi, gyermekek, próbáltunk édesanyánknak segíteni. Én hét-nyolcévesen kaszálni is jártam. Apánk fogságba került, három év múlva sikerült megszöknie. Akkor jött az igazi nehézség. Hat hónapon át bújtattuk a szénásban. Anyám nagyon figyelmes asszony volt, és mivel tudta, hogy korábban több hadiszökevényt elvittek már a faluból, apám minden mozdulatát őrizte. Az ételét vederbe tette, és petrezselyemzöldet, káposztát dobott rá, hogy az utcákon járőrözők azt higgyék, az állatoknak viszünk enni. Csak akkor jöhetett elő apám a rejtekhelyéről, amikor a törvény helyreállt. De aztán jött a kommunizmus. Mivel voltak földjeink, felkerültünk a kuláklistára. A gabonát mindig be kellett adni a termelőszövetkezetbe, a család számára így semmi nem maradt. Egy-egy állatot adtunk el, és az árukból vettünk kenyérgabonát, így pótoltuk a hiányt. A leánytestvéremmel megtanultunk varrni, ruhára így már nem kellett költsünk, sőt, másoknak is készítettünk ezt-azt. Úgy tettünk, ahogy egy iskoláskori, méhecskés versben tanultuk: „nem csügged, ha kevés méz van egy virágba, sok kicsi sokra megy, dúdolja magába”. De bármilyen szegényesen is éltünk, amire szükségünk volt, azt kirendelte a Jóisten. Igaz, akkoriban nem volt olyan prédaság, mint most. A kenyér hamulepte héját sem dobtuk el, az állatoknak adtuk, az uborkahéjon, káposzta- és répalevélen felnőtt a majorság. A takarékoskodásnak is köszönhető, hogy amikor férjhez mentünk, édesapánk egy-egy szobabútort tudott vásárolni nekem is, a testvéremnek is.
A fiatalasszonykor újabb kihívások elé állította beszélgetőtársamat. Első házasságának a betegsége, a másodiknak az özvegysége vetett véget. Mindkét frigyből született egy-egy gyermek, és ő ösztönösen, minden fontolgatás nélkül szentelte nekik az életét.
– Természetes volt, hogy el kell hagyjam a saját igényeimet. Sosem jártam szórakozóhelyekre, diszkóba, fagyizóba, mindig csak azon gondolkoztam, hogyan biztosítsam a gyermekek jólétét, fejlődését, hogy többek legyenek, mint én.
Ennél a pontnál hirtelen beszűkült az idő, jelezve, hogy ennek a kicsi asszonynak nem sajátja a panaszkodás. Egy közös ismerősünktől tudtam, hogy az egyik gyermeke hallássérült, így erről kérdeztem.
– Egészen kicsi korában szamárköhögést kapott, és a kezelésére kiírt túl sok penicillin és sztreptomicin miatt vesztette el a hallását. Azelőtt már mondogatta, hogy „tátá”, „mámá”, ha kérdeztük tőle, hova megyünk, azt válaszolta: „brübübe”, de a betegsége után ezt a képességét elvesztette.
– Ön hogyan tudott értekezni vele?
– A jelbeszédet nem sikerült elsajátítanom, így szájról olvastam le a mondanivalóját, és úgy is feleltem neki. Az általános iskolát a hallássérültek kolozsvári intézetében végezte, aztán Temesvárra ment szakiskolába. A későbbiekben családot is alapított. A két gyermekemtől összesen három unokám született, és hat dédunokám is van.
– Hogyan kerültek Marosvásárhelyre? – ugrottam hátra néhány mérföldnyit az időben.
– A második férjem sofőr volt, a városban dolgozott, ezért is láttuk szükségesnek a beköltözést. Egy ideig Maroskeresztúron laktunk, közben megvásároltunk és felújítottunk egy vásárhelyi árvízkárosult házat. Az lett aztán az otthonunk.
– Hogyan telnek mostanában a napjai? – érkeztem vissza a jelenbe.
– A gyermekek nagyon kedvesek, kiszolgálnak. Megvan a szállásom, kosztom, és, ami mindennél fontosabb, a Jóisten szeretete. Ha ő nem segített volna, nem bírtam volna a hétköznapok harcát. De mindig többet kaptam Tőle, mint amennyit kértem. Az sem baj, hogy másfél éve makuladegeneráció miatt elvesztettem a látásom. Csak azt kérem, hogy ami még hátramaradt az életemből, az teljen békében.
Lehetett volna ez a végszó, de nehezemre esett felállni a tiszta arcú, szelíd hangú asszony mellől. Így tovább mesélt, és minél inkább távolodtunk az egykori nehézségektől, annál könnyedebben fonódtak egymásba a szavai.
– Régen szívesen böngésztem az otthoni könyveket, de most, hogy nem látom a betűket, barátok, ismerősök olvasnak fel nekem a Szentírásból. Azt nagyon szeretem. A fiam megtanult főzni, hogy azzal is segítsen. Igaz, én is el tudom még készíteni az ételt, ha a fűszereket a tenyerembe vagy egy fehér tányérba mérem ki, a kanálon ugyanis nem látom. Templomba is egyedül megyek, látom az úttestet, de a gyalogátjárónál bátrabb vagyok, ha valakibe belekarolhatok, és kerül is mindig segítség.
A legfontosabb tanítás valamikor beszélgetésünk közepén fogalmazódott meg, mégis leginkább a történet végére illett.
– Én mindig csak a mindennapiról gondolkozom, arról, hogy mit kíván tőlem a mai nap, és hogyan tudok annak szeretettel eleget tenni. A holnap majd elhozza a maga felszabadítását.
