A Szentendre–Marosvásárhely tengely

(Aknay János tárlatáról)

Bevallom, nem hiszek a körülményektől független műalkotásban. Vagyis úgy gondolom, hogy nem lehet tértől és időtől teljesen elvonatkoztatni, amikor egy irodalmi mű, egy festmény, szobor vagy akár egy zenei kompozíció üzenetét keressük. Nem bűn ilyen földhözragadtnak lenni, nem kellene mentegetőznöm, de azzal is tisztában vagyok, hogy minden művész a maradandóságot célozza, tehát azt szeretné, ha más korban, másféle emberek is értéknek tekintenék, amit alkotott. Egyetemesnek lenni: természetes törekvésünk. Egyetemesnek lenni: tulajdonképpen lehetetlen. Illetve lehetséges talán, de csak úgy, hogy nem akarjuk letagadni a körülményeket, hanem éppen ellenkezőleg, az esetlegesben próbáljuk megtalálni az örökkévalót. 1972-ben a Pioneer űrszonda fedélzetén egy olyan aranyozott alumíniumlemezt helyeztek el, amely az ötletgazdák szerint fontos információkat tartalmaz bolygónkról és az emberiségről, mivel a NASA szakemberei arra gondoltak, hogy a naprendszert elhagyó szonda, amely egyébként kétmillió év múlva az Aldebaran csillagkép közelébe jut, közben esetleg földön kívüli értelmes lényekkel találkozik. Az információkat természetesen nem szövegbe, hanem rajzokba foglalták. Az alumínium- lemezen ott van egy férfi meg egy nő grafikus ábrázolása is, és megelőzőleg még arról is vita folyt, hogy a női nemi szervet mennyire részletesen szabad megrajzolni. Tragikomikus kísérlet, ugye? Miért képzelnénk azt, hogy amennyiben vannak vagy lesznek még rajtunk kívül értelmes lények a világegyetemben, legalább annyira hasonlítanak hozzánk, hogy egy ilyen rajzot megértsenek? Komikus, de heroikus is ugyanakkor ez a próbálkozás. Én ugyanis őszintén hiszem, hogy nemcsak a kozmoszban, hanem itt a földön is inkább a művészet, nem pedig a politika, sőt, talán nem is a tudomány segítségével vagyunk képesek igazán kommunikálni.

Például Aknay János munkáiból, ezekből a tiszta formákból és színekből én már azelőtt pontosan tudtam, hogy milyen Szentendre, mielőtt jártam volna itt. Mert úgy adódott, hogy először a képekkel találkoztam, és csak utána a művésszel és városával. Pedig nonfiguratív alkotások ezek, még az angyal- vagy madonna-ábrázolások sem figurálisak bizonyos értelemben, legalábbis nem konkrétak, ennek ellenére a lehető legtöbbet mondják el megszületésük körülményeiről. Ott van bennük a táj, ott vannak a házak, ott vannak az emberek. Találkozni meg azért találkozhattam előbb a képekkel, mint festőjükkel, mert Marosvásárhelyen van egy közeli munkatársam és barátom, Szepessy László, aki szenvedélyes híve Aknay Jánosnak. A János keresztnév felénk is gyakori, így aztán előfordul, hogy amikor Szepessy László azzal fogad reggel az irodában, hogy „beszéltem Jánossal”, kapásból visszakérdezek: „melyikkel?” Amire ő már-már sértődötten válaszol: „Hát Aknayval”. Szóval Aknay János jelen van a mindennapjainkban. Immár majdnem három évtizede együtt dolgozunk Szepessy Lászlóval abban az épületben, amely előbb a mi politikai szervezetünk székháza volt, most meg alapítványi irodánk. Megmondom őszintén, kezdettől fogva kajánul figyeltem a hozzánk először belépők arcát, különösen a magyarországiakét. Erdély sokak képzeletében csakis a színes kalotaszegi népviselet, a székely fenyők földje, nyikorgó szekerek, lassan ballagó ökrök romantikus világa, és hát egy irodabelsőnek is ezt kellene látványában kifejeznie. Cserepek, szőttesek, ilyesmik. Nos, mindezt én is szeretem. De Szepessy László jóvoltából nálunk, Marosvásárhely szívében, abban az épületben Aknay-világ van, minden tenyérnyi hely festménnyel van kitapétázva, nem csupán Aknayval persze, hanem itt-ott másokkal, szentendreiekkel vagy erdélyiekkel is. De mindenképpen a modernitás üzenete van azokon a falakon. Nem csoda, ha meglepődik, aki hozzánk belép, de bízom benne, hogy jótékony meglepődés ez: ugyanis ezek szerint a modern művészetnek mindenütt helye van a magyar glóbuszon. Marosvásárhelyen különösen, ahol a MaMü hetvenes-nyolcvanas évekbeli fiatal művészei már annak idején szakítottak az előítéletekkel.

Nem tudom, milyen képek kellenének végül is egy űrszondába, hogy tényleg megértsék az üzenetünket sok millió év múlva a világűrben valahol. Gyermeteg képzelgés, mondhatnánk ismét, hiszen itt, ezen a sártekén, sőt, a Kárpát-medencében, netán a magyar–magyar viszonyban sem értjük egymást igazán. Nem értjük, ha nem akarjuk. Mert a Szent-endréről Marosvásárhelyre indítandó űrszonda fedélzetén ez a két ember, Aknay János és Szepessy László olyan képeket helyezett el, amelyeket tökéletesen értenek odaát. Mint ahogy természetesen a legjobb marosvásárhelyi festők, például Bordi András, Nagy Pál vagy Szécsi András festményeit is bizalommal helyezném el egy Marosvásárhelyről Szentendrére induló égi járműben. Ez csak félig tréfa: ugyanis azért is szeretem Aknay Jánost, mert különös képessége van arra, hogy megtisztítsa a látványt a mellékes, esetleges elemektől, és csak a lényeget őrizze meg. 

Ehhez a világűr-üzenet metaforához visszatérve: a huszadik század egyik legnagyobb szobrásza, Constantin Brâncuşi jó példája annak, hogy az egyszerű formák, mondjuk, egy kőtojás vagy a nagyanyáink kenyértészta-maradékból gyúrt cipómadarára emlékeztető kőmadár és más szobrai is alkalmasak lennének közvetíteni bárhol, kik vagyunk mi, és ki volt ő, a román származású, Párizsban élő művész. 

Aknay János színei, vonalai, kétarcú, éjszakát és nappalt egybefoglaló angyalfejei, játékkockákból épített, élénk színű házakat idéző kompozíciói is elmondják a lényeget rólunk, magyarokról és nyilván Szentendréről is. Szentendre távol van Erdélytől, mégis közel érezzük magunkhoz, mert azt bizonyítja ez a város, hogy nem kitaszítani kell, hanem befogadni és felhasználni a másik kultúrát, vallást, mentalitást, és ezáltal gazdagítani magunkat. Lehet, a huszadik század elején a nagybányai festőiskola is azért volt olyan sikeres, mert ezt a tudást plántálta a művészekbe: hogy nincsen hagyomány megújulás nélkül, és megújulás sincsen hagyomány nélkül. Erdély hol ilyen, hol olyan arcát mutatja nekünk, eredetileg ezért nevezték Tündérországnak, nem a szépségéért: tündérkedésre, vagyis alakoskodásra, alakváltásra ítélt ország volt valamikor, és talán ma is az. Hol fénylik, hol sötétbe borul. Mint Aknay János festőangyalai. Így hát, bármennyire is furcsa, amit mondok: magyar dilemmáink is ott vannak ezeken a festményeken. Mint ahogy a földön kívüli értelmes lények, ha vannak, valószínűleg többet megtudnának rólunk a Születés című képből, mint a Pioneer 10 rajzaiból, egy meztelen férfi és nő leegyszerűsített körvonalaiból. A Születés sokat elárul az emberi létről, ahogy a szelíd gömbformában, talán egy csíra- vagy tojásszerűségben ott készülődnek már az izzó vörös vagy más értelmezésben éppenséggel hideg kék fogak, élek, tüskék. Ilyenek vagyunk. Ezek vagyunk.

De azok is vagyunk, akik tudjuk, hogy erdélyiségünkbe, vagy szűkebben véve, marosvásárhelyiségünkbe beletartozik a kárpátaljai Munkácsy Mihály vagy a felvidéki Csontváry Kosztka Tivadar, ma pedig a szentendrei Aknay János is természetesen. Erdélyinek lenni nemcsak az évszázados értékek konzerválását jelenti, hanem állandó kitörési kísérletet egy zárt világból, találkozást új meg új értékekkel. Ennél szebb jelkép nem is kell a magyar–magyar együttlétre, mint ami ebben a pillanatban történik: szentendrei festő rendkívül szuggesztív gyűjteményét Marosvásárhelyről elhozni Szentendrére, hogy láthassák az itteniek is azt, ami az övék. Jobban mondva: az övék is. Ugye milyen bonyolult ez a mi világunk? És milyen egyszerű! Milyen szép! Ha éppen el nem rútítja a politika. De ma a művészetről van szó, és köszönöm Aknay Jánosnak, hogy lehetővé tette Szepessy Lászlónak e gyűjtemény kialakítását, nyilván azzal a titkos szándékkal, hogy egyszer aztán bemutathatja Szentendrén. Még jó, hogy beengedték a határon. Ezelőtt húsz-harminc évvel ez sem történhetett volna meg.

Fogalmam sincs, van-e valaki a világűrben, aki megértsen minket, de biztos, hogy itt lent a földön, ebben a mindenféle ellentmondással terhelt Kárpát-medencében az igazi művészet segíthet nekünk legalább egymás megértésében. Aknay János művészete is. Annyi történelminek mondott kezdeményezés dőlt már dugába ezeken a tájakon, létre kellene hoznunk a Szentendre–Marosvásárhely tengelyt. Tartós lenne, higgyék el nekem!