A Székely Hadosztály emlékezete

November 23–25. között Csíkszeredában háromnapos rendezvénysorozattal idézték fel

a száz éve megalakult Székely Hadosztály történetét. Ezt a katonai alakulatot 1918. december 1. után az Erdélybe betört román csapatok elleni védekezésre hozták létre Kolozsváron, székelyföldi önkéntesekből, illetve más reguláris egységek katonáiból.

A Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, Csíkszereda Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala és a Csíkszéki Mátyás Huszár Egyesület által közösen szervezett rendezvénysorozat keretében megnyitották a Kratochvil Károly és a Székely Hadosztály című kiállítást a Csíki Székely Múzeumban. A tárlat tárgyi emlékek, eredeti festmények mellett installációkkal: lövészárokkal, géppuskaállással is felidézi az első világháború korát. A kiállítás anyagát a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Csíki Székely Múzeum törzsanyaga adja, de a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumból és a nyíregyházi Józsa András Múzeumból is kölcsönöztek tárgyakat. Az alakulat történetéről és az első világháború lezárásának történéseiről tudományos konferenciát is szerveztek a téma avatott kutatóinak részvételével, és bemutatták az egység történetét felelevenítő könyv bővített kiadását is. A programban színházi előadás, filmvetítés és a Székely Hadosztály csíksomlyói emlékművénél tartott megemlékezés is szerepelt.

Székely önkéntesek az ellenállás élén

Erdélybe már 1916 augusztusában betört a román hadsereg, és annak ellenére, hogy a német és osztrák–magyar csapatok beérkezése után hamar fordult a hadiszerencse, a harcok nagy károkat okoztak. A román betörés elhárítása után a Monarchia hadvezetése megszervezte a Goldbach-csoportot Erdély védelmére.

Ez a haderő körülbelül tizenhárom és fél ezer puskát, illetve nyolcvan ágyút birtokolt. Mivel azonban nem Erdélyben honos alakulatokból állt, a helyi politikusok a kezdetektől joggal tartottak tőle, hogy baj esetén az idegen katonák hamarabb feladják a harcot, mint a közvetlenül otthonaikért, családjukért küzdő helyiek tennék. Ezért szorgalmazták a Goldbach-csoport alakulatainak erdélyi csapatokkal történő felváltását.

1918. november elején a háborús vereség, illetve a forradalom hatására a Goldbach-csoport feloszlott. November 12-én – egy nappal azelőtt, hogy a belgrádi konvenció azt számukra lehetővé tette volna – Gyergyótölgyesnél a román hadsereg ismét behatolt a magyar területekre. 

Mindeközben az Erdélyben állomásozó csapatok körében is katasztrofális fegyelmi viszonyok uralkodtak. Még azokat a katonákat is, akiket sikerült a frontról rendezett körülmények között hazahozni, hamarosan megfertőzték a zűrzavaros közállapotok.

1918 novemberében Kratochvil Károly ezredes lett az V. erdélyi katonai kerületi parancsnokság – ezzel tulajdonképpen valamennyi erdélyi alakulat – parancsnoka. Az erdélyi parancsnokság rendelkezésére álló ezredeknek gyakorlatilag csak a keretei voltak meg, háborús létszámuknak a töredékével rendelkeztek. És még ennek a csekély létszámú hadseregnek a harcértéke is a meglazult fegyelem miatt még a létszámarányosan elvárhatónál is jóval kisebb volt. Ahhoz, hogy az erdélyi parancsnokság ellen tudjon állni az országra törő erőknek, sürgősen hadilétszámra feltöltött, fegyelmezett csapatokra lett volna szüksége.

Kolozsváron ekkor jelentős számú székely származású katona tartózkodott. A székelyek egy kis csoportja – főként fiatal értelmiségiek, akik tartalékos tisztként szolgáltak a háborúban – 1918 novemberének második felében szervezkedni kezdett, hogy valamiféle toborzással létrehozzon egy ütőképes, a románoknak ellenállni képes haderőt. A szervezkedők hamarosan elhatározták, hogy titokban Székelyföld még meg nem szállt területeire utaznak, s ott toboroznak a románok elleni harcra. Ahhoz azonban, hogy az esetlegesen felállított alakulat sikerrel szállhasson szembe a megszállókkal, szükségük volt a hivatalos hadvezetés és a politika támogatására is. Ezért megkeresték Kratochvilt és kelet-magyarországi főkormánybiztosát, Apáthy Istvánt, akik támogatták a tervet. A toborzást hamar siker koronázta.

Székelyföldről közben folyamatosan szivárogtak az önkéntesek Kolozsvárra, hamarosan zászlóaljjá, majd ezreddé szerveződhetett a csapat. Az ideiglenes parancsnok először Zágoni, majd Berde Gábor őrnagy volt, ezreddé fejlődve pedig Nagy Pál ezredes parancsnokolt a székelyek élén. A toborzás mellett legalább akkora feladatot jelentett a katonák felszereléssel történő ellátása. Egy korabeli kimutatás szerint fegyvere csak minden második katonának volt. Az önkénteseken, illetve az erdélyi katonai kerületi parancsnokság vezetőin kívül egy harmadik fél is segítette a legénység toborzását, ellátását: a budapesti székhelyű Székely Nemzeti Tanács. A frontokról visszatérő székely katonákat Budapesten összegyűjtötték, és néhány száz fős csoportokban, felszereléssel ellátva küldték őket Kolozsvárra. A Székely Nemzeti Tanács politikailag is támogatta a hadosztály működését, biztosította a csapatok hátországát, valamint összegyűjtött egy jelentős pénzösszeget, az úgynevezett Székely Alapot, mellyel a honvédelmet – illetve az esetleges maradványból a székely művelődést – kívánta támogatni.

A román hadsereg december elején – megsértve a belgrádi konvenciót, de az antant jóváhagyásával – átlépte a Maros jelentette demarkációs vonalat, és megkezdte előrenyomulását Kolozsvár felé. Ekkor még csak 2-3000 székely gyűlhetett össze. Ennek az erőnek sem a létszáma, sem a kiképzése, felszerelése nem érte még el a kívánatos szintet, így kivonták az alakulatot Kolozsvárról. Kratochvil erői Erdély nyugati határának kulcspontjaihoz vonultak, a Csucsai-szorosba, Zsibóra, Tasnádra. A parancsnokság rövid ideig Nagyváradon, majd Szatmárnémetiben állomásozott, ahol tovább folyt a legénység kiképzése. A további toborzásról sem tettek le, de ez egyre kevesebb sikerrel járt. Kratochvil erőinek összetétele mégis jelentősen megváltozott. A székelyeken kívül szerepeltek már benne egyéb önkéntesek, illetve reguláris alakulatok is. Így a későbbiekben a románokkal összecsapó magyar erőknek már csak egy részét képezte az 1918 decemberében Kolozsvárra érkező székely önkéntesek csapata. Azonban a toborzás során végig kimutatható volt a székely elem túlsúlyának megőrzésére irányuló törekvés, kiemelten a tisztikar, de a legénységi állomány körében is.

A Kratochvil parancsnoksága alatt álló csapatok – a katonák saját kérésére – Festetics hadügyminiszter 1919. január 17-i rendelete alapján kapták a Székely Hadosztály megnevezést. De az új nevét is mindössze másfél hónapon keresztül, február végéig viselte az alakulat, mivel – Böhm hadügyminiszter hadsereg-átszervezési tevékenysé- gének részeként – ekkor Székely Különítménnyé alakították át.

A Székely Hadosztály harcai

A csapatok létszáma feltöltöttségük csúcspontján is legfeljebb egy-két ezerrel haladta meg a tízezer főt. Ennyi emberrel Kratochvilnak a Belényestől Máramarosszigetig tartó teljes frontszakaszt kellett volna tartania, ami képtelenség volt. Így a domborzati viszonyokra támaszkodva, elsősorban a folyóvölgyekben fekvő közlekedési útvonalakat biztosították nagyobb erőkkel, másutt tábori őrsök laza sora húzódott. A forradalom politikai vezetése kezdetben nem tartotta fontosnak az ország területi integritásának fegyveres védelmét, de a fegyveres ellenállás elhatározása már jóval korábban, „saját hatáskörben” megtörtént. Kratochvil december közepén, a románok előrenyomulásakor közölte csapataival, hogy megszervezi a románok elleni aktív védelmet. Jellemző az állapotokra, hogy az utasítás nem a hadügyminisztériumból érkezett, de az is, hogy ennek ellenére nem akadályozták meg az ellenállás megkísérlését. Ugyanúgy jellemző a korra, az ország és a hadosztály viszonyaira, hogy az első ellentámadás nem Kratochvil parancsára, hanem Kubay Lajos ezredesnek, a 21. gyalogezred parancsnokának elhatározása alapján indult. 1919. január 12-én a románok megtámadták az ezred Egeresen tartózkodó egységeit. A 21-esek ennek hatására Csucsa térségébe húzódtak vissza. A kialakult helyzetben Kubay ellentámadásra határozta el magát, melyet engedély nélkül, csupán értesítve a hadosztály vezetését, 23-án meg is indított. Az ezred három nap alatt a kalotaszegi Malomszegig nyomult előre, ám ott már a bekerítés és megsemmisülés veszélye fenyegette őket, így kénytelenek voltak Csucsára visszatérni.

A front ezután több hónapra megszilárdult. Csupán a lényeges viszonyokon nem változtató, helyi jelentőségű összecsapások zajlottak. A „tétlenség” időszakának legjelentősebb összecsapása szintén egy felsőbb parancs nélkül megindított támadás következményeként alakult ki. A Szilágy megyei nemzetőrség zászlóalját Gyurotsik Mihály őrnagy vezetésével éppen a Zilahtól nyugatra található frontszakaszra vezényelték. Február folyamán a közeli városból sorra érkeztek hozzájuk a hírek a románok visszaéléseiről, erőszakoskodásairól. Mivel sokuk családja tartózkodott Zilahon, az embereket nagyon nehéz volt türelemre inteni. Végül február 22-én Gyurotsik el is rendelte a támadást Zilah, Zsibó és a Meszes-gerinc visszafoglalása érdekében. A parancsnok azonban hamar elvesztette csapataival a kapcsolatot, így utasításainak betartását nem tudta ellenőrizni. Zilah visszafoglalása után a támadás nem folytatódott a stratégiailag fontos pontok elfoglalásáig, és amikor a román tüzérség észlelte a helyzetet, a kezén hagyott Meszes-gerincről lőni kezdte a várost. Ennek hatására Gyurotsikék kénytelenek voltak feladni azt, a magyar lakosság jó része pedig elmenekült Zilahról. A balsikerű akció miatt az őrnagy hadbíróság elé került, s csak április elején térhetett vissza csapataihoz.

A Székely Hadosztálynak mindeközben nem csak a túloldalon álló ellenséggel kellett szembenéznie. Egyes politikai erőknek, politikusoknak már a kezdetektől bajuk volt a székelyek területvédelmi törekvéseivel. Különösen igaz volt ez a szociáldemokraták baloldali ellenzékére, illetve a sok titkos párttag miatt tőlük nem is minden esetben elkülöníthető kommunistákra. Mindehhez hozzájárult a csapatok ellátatlanságának kérdése is. A helyzet egyre feszültebbé vált. Február elején Budapesten Pogány József, aki 1918 novemberének elejétől a Budapesti Katonatanács vezetője volt, s ezáltal nagy befolyással bírt az ország katonapolitikájára, egyik beszédében már ellenforradalmi alakulatként jelölte meg a Székely Hadosztályt, s a feltöltésére irányuló toborzást ellenforradalmi szervezkedésként bélyegezte meg. A beszédre egyes megszólított ezredek a debreceni sajtóban közöltek választ, melyben kifejtették, hogy elutasítanak bármilyen ellenforradalmi szervezkedést. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a helyzet még inkább elfajult, a bizalom mindkét fél részéről visszafordíthatatlanul megingott. A front kulcspontján, Csucsán a 21. ezred helyére a Vörös Hadsereg hadvezetése a budapesti vasutasok egyik ezredét rendelte, de egyes források szerint ezek nemzetközi zászlóaljak voltak. Ilyen állapotok közepette indult meg a teljes frontvonalon két nappal később, április 16-án a nagy román támadás.

Fegyverletétel

A meginduló támadásban az új csucsai védők egy pillanatig sem tartottak ki, ellenállás nélkül megfutamodtak. Ettől kezdve védtelenül állt Nagyvárad, s emiatt egyrészt kettészakadt a védelmi vonal, másrészt a teljes északi szakaszt a bekerítés fenyegette. Nem volt más hátra, mint a minél rendezettebb körülmények között megvalósítandó visszavonulás. Az egyes alakulatok a románokkal számtalan esetben és helyszínen összecsapva vonultak vissza Mátészalka térségébe, hogy ott erőiket egyesítve még menteni próbálják a menthetőt. A nagy román offenzíva megindulása után alig egy héttel Mátészalka térségében csaptak össze a főerők. Az egyenlőtlen küzdelem a székelyek vereségével végződött.

A hadosztály vezetői előtt két lehetőség merült fel. Az egyik alternatíva a Vörös Hadseregbe testületileg történő beolvadás lett volna, de a kölcsönösen ellenséges hangulatban ez ellen számtalan érv szólt. A másik lehetőség a románok előtti fegyverletétel volt, amelyről már 18-án megindultak a tárgyalások. A mátészalkai vereség ezeket felgyorsította, s az egyezményt 25-én Demecserben írták alá. Ám az ezredes előtte még megkérdezte csapatait a döntésről, nem kötelezte őket az egyezményhez történő csatlakozásra. A többség mégis a fegyverletételt választotta. Szép számmal akadtak azonban olyanok is, akik a fegyverletételt megtagadták. Ők később csatlakoztak a Vörös Hadsereghez, de Kratochvil egykori katonái közül sokan még a Nemzeti Hadseregben is szolgáltak.

A román fél – megsértve az internálásról szóló egyezményt – a székelyeket hadifogságba vetette. A tisztikar zöme Brassóba, a legénység többsége a Regátba került. Innen még 1921-ben is küldtek leveleket egykori parancsnokuknak, hogy segítsen nekik a szabadulásban.

Kratochvilt néhány tiszttársával a román állam elleni cselekmények miatt perbe fogták. A vádat végül – talán annak abszurditása miatt, hiszen 1920. június 4-ig Romániának semmilyen jogi alapja nem volt Erdély birtoklására – ejtették. Az utolsó katonáival egy időben az ezredes is szabadult.

A hadosztály parancsnoka

A Székely Hadosztály parancsnoka, Kratochwill Károly (nevét csak a világháború után írta a fentiekben szereplő formában) 1869 végén született Brünnben.

Édesapja, Kratochwill József ekkor a debreceni magyar királyi 39. ezredben szolgált katonatisztként. Az apa korábban fényes katonai pályát futott be, az 1866-os custozzai csatában mutatott hősiességéért magyar nemesi címet kapott. A haditett színhelye, a Monte Santa Croce után a szent kereszthegyi előnevet viselhette. Az édesapa állomáshely-változásainak megfelelően gyakorta költözött a család, Károly később Brassót tekintette otthonának. 1884-ben a morvaországi Märisch Weisskirchen-i (Morvafehértemplom) Katonai Főreáliskolában kezdte meg katonai tanulmányait, majd 1887-ben a Bécsújhelyi Katonai Akadémiára került. 1894-től a Bécsi Hadiiskola hallgatója volt. A különböző csapatszolgálatok mellett az 1900-ban vezérkari századossá kinevezett Kratochwill a katonai oktatásban is feladatokat kapott, előbb a pécsi Honvéd Hadapródiskolában, majd a Ludovikán tanított. 1909-ben a Habsburg család magyarországi ágához, József főherceg udvartartásába, József Ferenc és László gyermek főhercegek mellé került nevelőnek. A családdal kialakított jó kapcsolatát egész életében ápolta.

Az első világháború kitörésekor Kratochwill kényelmes udvari beosztásából önként jelentkezett frontszolgálatra, ahol a nagyváradi magyar királyi 4. gyalogezredhez került az I. zászlóalj parancsnokaként. Nem sokkal később az ezred parancsnoka lett, majd a háború vége felé a „négyesek” és a debreceni „hármasok” alkotta 39. dandár élére került. Katonáival – az „agyagemberekkel” – mind a galíciai, mind a hírhedt isonzói fronton helytállt. A Monte San Michele védelméért a két világháború között megkapta a Katonai Mária Terézia rend lovagkeresztjét.

Katonai pályája a román fogság után még rövid ideig folytatódott, 1921 és 1923 augusztusa között a debreceni vegyes dandár és a debreceni katonai körlet parancsnoka volt. Innen a Hadtörténeti Múzeum élére helyezték át. 1925 elején, a hadseregnek a győztes hatalmak által engedélyezett alacsonyabb létszámára hivatkozva, tetterejéhez mérten fiatalon, 56 évesen nyugdíjazták. A két világháború között jelentős személyisége volt a magyar revizionista mozgalomnak. Még megélte az újabb összeomlást, 1946-ban Budapesten hunyt el.

(Források: MTI, rubicon.hu)