Feltehetően a túlteljesítés buzgalmából eredő rosszindulat vezé-relte azt a 234 parlamenti képviselőt, akik június 10-én leszavazták a törvénytervezetet, amely a romániai magyarság hivatalos ünnepnapjává nyilvánította volna március 15-ét.
Bár a romániai magyarság szándéka ellen irányult, valójában a szabadság, egyenlőség, testvériség örök életű eszméire mondtak nemet, amelyet az Európa tavaszának tartott forradalmi megmozdulás képviselői is zászlajukra tűztek, nem csupán csak az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc vezérei és harcosai. Ezzel a szavazattal a román politikai „elit” képviselői, ha egyáltalán annak lehet nevezni azokat, akik a parlamentben ülnek, olyan kórussá tömörültek, akik a Klaus Iohannis államfő által megadott, durván kisebbségellenes és nyilvánvaló valótlanságon alapuló hangot akarják túlharsogni. „Nagyotmondásával” az elnök elérte a célját, hogy az RMDSZ-szel ne akarjon egyetlen politikai alakulat sem együttműködni, és államfőként a magyar nemzetiség ellen hangolta a romániai közvéleményt. Ha az utóbbi időben leszavazott törvénytervezetekre gondolunk – Székelyföld autonómiája, a közigazgatási törvény, a székely zászló kitűzésének megtiltása –, mindenképpen igazat kell adnunk Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek, aki szerint a rendszerváltás előtti és az azt követő 1990 márciusának szelei fújnak a román parlamentben, amikor a kisebbségeket érintő hátrányos megkülönböztetés és az asszimiláció politikája a tét továbbra is.
Míg a román többség nemzeti ünneppé nyilvánította december elsejét, és megszavazta, hogy ünnepnap legyen június 4-e, a trianoni békediktátum napja is, a romániai magyarságtól megtagadta, hogy az összmagyarság legszentebb ünnepén, amely minden magyar lelkében ott él, méltó módon, a rendfenntartó erők túlkapásaitól mentesen, a szabadság szellemében lehessen megemlékezni egy szabadnap keretében, amelyet a helyi költségvetésből is finanszírozni lehet.
Bár úgy gondolták, hogy az államelnöknél nem tehetik alább a mércét, a képviselők egyvalamiről megfeledkeztek. Arról, hogy minél jobban próbálnak eltussolni valamit, annál vonzóbbá, fontosabbá teszik azt. S ha az utóbbi években helyenként megfogyatkozott a nemzeti emlékhelyeinknél ünneplők sora, a szándékos rosszindulat, már kivívott jogaink megnyirbálása talán felébreszt, és jobban összekovácsol bennünket.
Bár egy korábbi jegyzetben a történtekkel kapcsolatosan egyetlen józan hangra hivatkoztam a romániai médiában, kiderült, hogy akár a tűt a szénakazalban, találni még olyan szerzőket, véleményformálókat, akik kilógnak a sorból. Így például Mircea Dinescu, aki a Caţavencu hasábjain írt maró gúnnyal az államfő kijelentéséről, vagy Sabina Fati, a Szabad Európa Rádió tudósítója, aki a betiltott székely zászlóval kapcsolatosan megjegyzi, hogy a gyulafehérvári váron szabadon loboghat a Habsburgok zászlaja.
