Ha rendező lennék, és a tavaszról forgatnék filmet, Ágnesnek adnám a főszerepet. A harmincas éveiben járó, barna hajú, fekete szemű nő csupa ragaszkodás, bizakodó szeretet. Talán úgy is mondhatnám: a létezés szerelmese. Történetét a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” apropóján kezdte kibontani, mint szép, színes kendőt, amelyen egymásba olvadnak, egymást erősítik a titkos árnyalatok.
– Az első szerelmem a szülőfalum volt. A szüleim válásakor költöztünk onnan Marosvásárhelyre, kilencéves koromban. A szeretett vidék velem jött, bennem élt tovább. Akkoriban kezdtem el verseket írni, hogy ezt az érzést kifejezhessem – villantott fel egy színfoltnyit legtávolabbi múltjából a meghitt kávézóban, ahol egy péntek délután találkoztunk. – Aztán jöttek a gyermek- és tinédzserkori rajongások. Legelőször az egyik tanárom dobogtatta meg a szívemet, persze ő erről mit sem sejtett. Egy kollégája óráján írtam hozzá egy verset, amit pechemre a másik tanár észrevett. Titkos vonzalmam tárgya kék szemű volt, és ezt bele is foglaltam az alkotásba. A leleplezőmnek ugyanilyen színű volt a szeme, így azt hitte, róla szól a költemény. Miután elolvasta, szó nélkül, szelíden visszaadta a papírlapot. Attól kezdve gyakran megállt a padom mellett, és megsimogatta a kezem. Jólesett a kedvessége, annak meg különösen örültem, hogy nem került nyilvánosságra a titkom.
– Mikor jött el számodra az első igazi párkapcsolat ideje? – szóltam közbe.
– A középiskolában, egy sulibulin figyelt fel rám először egy fiú. Éppen kitartóan ,,árultam a petrezselymet”, amikor odajött hozzám, és felkért táncolni. Akkor örültem neki, de amikor pár nap múlva megkeresett az iskolában – nem volt nehéz dolga, hiszen egy tanintézetbe jártunk –, megijedtem a helyzettől. Napokig bujkáltam előle, többnyire a lánymosdóban húztam meg magam, amíg fel nem adta a harcot. Akkoriban kezdtem úgy érezni, a Jóistennek szeretném szentelni az életem, hiszen azt a szabadságot, amire mindig is vágytam, egyedül az Ő közelségében tapasztalhatom meg. Beszélni akartam valakivel, aki ezt az életmódot választotta, így felkerestem egy apácarendet. Ott meggyőztek arról, hogy mégsem ez az én utam. Az apáca, aki szóba állt velem, azt mondta, úgy látja, hogy én menekülni akarok ebbe a létformába, márpedig a Jóistennek nem menekülőkre van szüksége. Talán nem a megfelelő személyhez fordultam, mindenesetre ez az út is lezárult előttem. Ezután éltem meg az első valódi párkapcsolatot egy nálam idősebb fiúval, aki kezdetben igazi lelki társnak tűnt, de miután kiismert, változtatott a stílusán, és egyértelművé tette, hogy csak a négy fal között kellek neki, a nyilvánosság előtt nem vállal fel. Nem erre volt szükségem, így nemsokára szakítottunk. Utána volt még pár futó kapcsolatom, aztán újra rám talált a plátói szerelem. A CSIT-ről, azaz a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozóról jöttünk haza a barátnőmmel, és amikor leszálltunk a vonatról, eszembe jutott, hogy még elérnénk misére. El is mentünk. Egy új pap tartotta a szertartást, amikor megláttam, olyan érzésem támadt, mintha mindig is ismertem volna. A mise végén a plébánosunk bemutatta, így megtudtam, hogy ő az új káplán. Három évig kínlódtam az iránta táplált érzelmeimmel. Egyszer be is vallottam neki, ő meg csak annyit válaszolt: ,,Nem baj, kicsike, majd elmúlik”. Már egyetemre jártam, amikor elkerült a plébániánkról. Nagyon megviselt a hiánya, de egy tanárom segített feldolgozni – ő mondta, hogy ez is egyféle gyászfolyamat –, és idővel csitult a fájdalom. A napokban azonban találtam vele egy videófelvételt a Youtube-on, és amíg néztem, ugyanúgy dobogott a szívem, mint az első találkozásunkkor.
– Ezután ismerkedtél meg a férjeddel?
– Tulajdonképpen őt már régóta ismertem, ő volt ugyanis az a fiú, aki az iskolabulin megzavart a „petrezselyemárulásban”. Amikor újra keresztezték egymást az útjaink, úgy éreztem, talán ez lesz az utolsó esélyem a boldogságra. Már a kapcsolat elején elmondta, hogy családot szeretne, tehát csak akkor fogadjam el a közeledését, ha én is komolyan gondolom. Úgy gondoltam. Két gyermekünk született, szépen élünk, és tudatában vagyok annak, hogy nála hűségesebb, szeretetre méltóbb társat nem is kívánhattam volna magamnak. Ezért is rázott meg annyira az életemben bekövetkezett újabb változás. A kedvenc könyvesboltomban nézelődtem, amikor odalépett hozzám egy idegen, és azt kérdezte, meg tudnám-e mondani, hol találhat könyveket Oshótól (sz.m.: spirituális-misztikus gondolkodó). Meglepődtem, mert én is éppen tőle kerestem olvasnivalót. Ezután együtt böngésztük végig a polcokat, közben beszélgettünk. Már jó ideje a kezünkben volt a kiválasztott kötet, de még mindig nem sikerült elköszönnünk. Együtt léptünk ki a boltból, és megegyeztünk, hogy pár nap múlva újra találkozunk. Azóta minden héten átbeszélgetünk egy délutánt. Ennél többről nem lehet szó, hiszen mindketten családosok vagyunk, de én tisztán érzem, hogy ő az, aki újra felébresztette a lelkem. Persze, egyfolytában gyötör a lelkiismeret, mégsem tudok – talán nem is akarok – szabadulni ettől az érzéstől. Sokszor elgondolkoztam már azon, mi rejtőzhet mögötte, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg a csillapíthatatlan szabadságvágy, az, hogy kötöttségek nélkül, teljesen szabadon adhassam át magam valakinek. A páromnak, persze, erről nem beszélek, nem érdemli meg, hogy fájdalmat okozzak neki. Az elmúlt hónapokban írt verseimet sem olvastattam el vele.
Ágnes szavait sokáig ízlelgettem még beszélgetésünk után. Tanakodtam magamban, hogyan lehetne nyilvánosság elé tárni azt a titkot, amit éppen a társának nem szabad megtudnia. De hamarosan internetes üzenetben érkezett a feloldozás.
– Elmondtam neki. A páromnak. A szerelmemet. Mert úgy éreztem, ha már megosztottam veled, és általad másokkal is, áruló vagyok, ha pont előtte titkolom. Nem haragudott. Azt mondta, örül, hogy találtam egy barátot, akivel egy hullámhosszon vagyok. Úgyhogy rendben van minden, és hálás vagyok. Épp csak egy kicsit fáj, hogy ilyen higgadtan fogadta. Ennyire szeret, és bízik bennem, vagy ennyire szerethetetlennek tart, olyannak, akit nem kell félteni senkitől, mert senkinek sem kell? Ezt csak a Jóisten tudja.
