A szabadság fogságában

Élet a börtön után

Köztudott, hogy Romániában a börtönből szabadultak vagy szenvedélybetegek rehabilitációja nem működik intézményesített keretek között. Az olyan alapítványok munkáját pedig, mint a magyarózdi Bonus Pastor Alapítvány – amely terápiás otthonában felvállalja ezt a hivatást –, az állam nem finanszírozza. 

Áprilisban a képviselőház elfogadta a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvénykönyv módosításait. Egy esetleges közkegyelem kihirdetése nyomán a börtönkapuk újra megnyílhatnak a bűnözők előtt is. Ha nem készítik fel őket a börtönfalakon kívüli életre, egy részük folytatja a bűnözői életstílust, a többi pedig a társadalom peremén sodródik az árral. Az egyházon és a keresztény szervezeteken kívül nem sok támogatásra számíthatnak az egykori börtönlakók. Megfelelő elszántsággal és kőkemény akarattal azonban még a kilátástalannak tűnő helyzetből is van kiút, példa erre egy olyan fiatalember története, aki kilenc éve szabad ember, és azokon próbál segíteni, akik elfogadják hiteles bizonyságtételét. Megfelelő támogatás nélkül azonban nehezen elképzelhetők a hasonló sikertörténetek.

Milyen útravalóval kezdheti egy elítélt a szabad életét? Van-e jövőkép a börtönélet után? – riportunkban többek között ezekre kerestük a választ. 

Tinédzserkorában hirtelen felindultságtól vezérelve ölt embert Bartha András Zsolt. Azt a férfit rugdosta kimerülésig, aki őt évekig terrorizálta. Tizenkilenc éves volt, amikor megismerte az ország büntetés-végrehajtó intézményeiben uralkodó körülményeket, a szabadságvesztésre ítélteket, és a húszas éveibe lépve visszaeső bűnözőkkel összezárva találta magát. Rendkívüli leleményességre volt szüksége ahhoz, hogy megússza a börtönfalakon belüli terrort, és a frissen érkezettek „beiktató” verése, amelyben minden cellatárs részt vett, ne váljék mindennapossá. A tizenhat évből tizenegyet töltött a marosvásárhelyi, csíkszeredai, zsilavai és nagyenyedi börtönökben, amelyek felnőttet neveltek belőle. Szerencséjére nem bízta magát azok kezére, akik a bűnözés minden csínját-bínját átadták volna neki. „Zsilaván volt egy elítélt, akit aranykezűnek becéztek, ő tanította társainak a tolvajlás bűvész módon űzött fogásait. Úgy lopta ki a zsebemből a cigarettát, hogy észre sem vettem” – eleveníti fel az emlékeket beszélgetőtársam. Az elhíresült zsilavai börtönbe pedig simán csempészték be a kábítószert olyanok, akik kábítószer-kereskedelemért voltak elítélve, és ott is folytatták a terjesztést. Rabtársai között olyan is volt, aki arról mesélt, hogy a gyilkosságot, amiért raboskodik, csak magára vállalta, valójában egy befolyásos személy követte el. Jókora összeg fejében – a családja anyagi biztonsága érdekében – vállalta fel a több évtizedes szabadságvesztést.

Odabent és idekint

– Mi volt a legnehezebb a börtönévek alatt? – kérdem attól, aki tinédzserként megjárta a poklok poklát.

– Az első három év volt a legkíméletlenebb – kezd a múltja kendőzetlen mesélésébe. – Kimondhatat- lan, hogy mennyi agresszív emberrel, a társadalom mindenre elszánt sötét alakjával kell megosztani egy cellát… A harmadik évben kerültem Nagyenyeden a munkásosztagba, és ott 2002–2010 között egész normális társasággal dolgozhattam. A munkáscsoportban lévő elítéltek nem verekedtek, nem gonoszkodtak, és nagy előnye volt annak az időszaknak, hogy szakmákat tanultam a börtön udvarán lévő fémipari vállalatnál: marós-, lakatos-, esztergályosmesterséget sajátíthattam el, ugyanakkor három ledolgozott nap után egy nap szabadságot számoltak fel. Sajnos, időközben azt a vállalatot is felszámolták.

– Az a hír járja, hogy az ország börtönei túlzsúfoltak, de a valós számadatokat homály fedi.

– Zsilaván 2000–2001-ben voltam, a szeptember 11-i terrortámadás híre ott jutott el hozzám. A 27 ágyas szobában több mint ötvenen zsúfolódtunk össze, valóban embertelen körülmények között, kibírhatatlan bűzben teltek a nappalok és éjszakák. Két személynek jutott egy ágy, és felváltva aludtunk: egyikünk éjjel, a másik meg nappal. Tisztálkodni hetente kétszer lehetett, és állítólag sok minden azóta sem változott. Nagyenyeden 2005–2008 között újították fel a börtönt, így ott már sokkal jobb körülmények között ketten voltunk egy szobában.

 – Milyen útravalóval engedi útjára egy büntetés-végrehajtó állami intézmény vezetősége az elítéltet?

– A szabadulást megelőzően bizottságok elé rendeltek, ahol eldöntötték, hogy szabadulhatok-e vagy sem a kitűzött időpontban. Miután megbizonyosodtam a szabadulásom időpontjáról, öt nap maradt a felkészülésre. Az utolsó napokban egy frissen végzett fiatal pszichológusnőhöz küldtek, aki elmagyarázta, hogy jól kell majd viselkedni odakint. Magyarán osztotta az észt, ami azonnal lepereg egy elítéltről, de mindaz, amivel idekint szembesülhet egy külvilágtól évekig elzártan élő ember, számukra valószínűleg jelentéktelennek tűnt, pedig nem az.

– Tizenegy évi bezártság után miként lehet megélni a szabadulást követő időszakot?

– Aki egy évtizedig börtönben van, azt lelkileg, fizikailag egyaránt fel kellene készíteni az életre. Ott bent mindent parancsra csináltunk, amikor pedig kijöttem, azt sem tudtam, mit kezdjek a nagy szabadsággal. „Menj, jelentkezz annál a rendőrnél, aki letartóztatott, majd irány a munkaerő-elosztó” – ezt az utasítást kaptam útravalóként. Igencsak restelltem magam a múltam miatt, nagy volt a bűntudatom, az utcán, ha valaki rám nézett, úgy éreztem, tudja, honnan jöttem, így akarva-akaratlan az italhoz fordultam…

„Hová rakjak ötven banit?”

– Milyen felkészítés kellene megelőzze a szabadulás előtti időszakot?

– Mindenekelőtt nem csak egy órácskát szánnék a lelki problémákra. Szerintem fél évvel a szabadulás előtt kis lépésekkel kellene elkezdeni a felkészítést. A rabok gyerekkoráig visszamenve feltárni a problémák gyökerét, és terápiás céllal elbeszélgetni velük. Szerintem sokan megváltoznának, de mivel a társadalom megbélyegzi őket, azzal csak rásegít, hogy ne változtassanak életmódjukon, mert minek, ha úgyis csak sodródnak az árral? Letartóztatásom évében, ’99-ben szülővárosomban, Maroshévízen még nem működött forgalomirányító jelzőlámpa. Szabadulásom napján, amint hazafelé igyekeztem, majdnem elütött egy autó, mert nem vettem észre a gyalogosoknak tilosat jelző villanyrendőrt. Sepsiszentgyörgyön ez megismétlődött. Ott is a járókelők figyelmeztettek, hogy nem látom a szemafort? Hát nézzem, hogy piros! – utasítottak ingerülten a járókelők. Erre csak annyit válaszoltam, hogy nem vagyok idevalósi, de nagyon szégyelltem magam a balgaságom miatt. Édesanyámat tizenöt éves koromban elveszítettem, így az otthon melegével a drága jó nagymamám várt. Kabaréba illő lehetett az is, amikor nagymamával egy bevásárlóközpontba érkeztünk. Ő előrement, és mondta, vegyek el egy bevásárlókocsit, és kövessem. Én meg elkezdtem ráncigálni a láncokat, el akartam szakítani, bosszantott, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy kiszabadítsam a bevásárlókocsit a láncok rabságából. Egy vásárló szólt rám, hogy ne rángassam, hanem tegyek bele ötven banit. Hová rakjak ötven banit? – kérdeztem ingerülten, mire megmutatták. Úgy éreztem, mintha a holdról pottyantam volna egy számomra teljesen idegen világba. A másik nevetségesen fájdalmas sztori, amely az elszigetelten élők kinti nehézségeit tükrözi, a mozgólépcső volt, amelyre egyszerűen nem mertem ráállni, életemben akkor láttam először ilyesmit – meséli, és nem tudom eldönteni, hogy a nevetés vagy a múlt emlékeinek kínos percei nedvesítették meg beszélgetőpartnerem csillogó szemét.

– Elég volt az egyéni elhatározás, vagy külső segítséggel sikerült a helyes útra térni, és most önkéntesként személyes bizonyságtétellel segíteni másokat?

– Szabadulásom előtt három-négy évvel kezdtem el tapogatózni és állást keresni, mivel eltökéltem, hogy még egyszer nem fogok visszakerülni a rácsok mögé. Ugyanakkor számomra egyértelmű volt, hogy senki sem alkalmazna egy börtönből frissen szabadult elítéltet. Nagymamám karácsonyi csomagjában küldött református kalendáriumot, abból kimásoltam a teológiai központok címét, és elkezdtem leveleket írogatni az erdélyi magyar egyházközségekhez. Arra gondoltam, hogy a keresztény emberek talán nem taszítják el a hozzám hasonlókat, és kapok egy esélyt a normális élethez. Kolozsvárról kaptam választ dr. Molnár János egyetemi tanártól, kialakult egyfajta kommunikáció köztünk, meg is látogatott a börtönben. Szabadulásom után a Bánffyhunyad melletti idősek otthonában kaptam állást, melyet feleségével, Molnár Irma lelkésznővel közösen működtetnek. Végtelenül sajnálom, hogy nem tudtam meghálálni a támogatásukat. A feldolgozatlan események, a múltam, a kirekesztettség érzése miatt alkohollal oldottam a bennem lévő állandó feszültséget, ezért egy idő után eltanácsoltak. De akkor sem fordítottak hátat, hanem a magyarózdi Bonus Pastor Alapítvány terápiás központjához irányítottak. A börtönévek és az italozás miatt teljesen lerombolódott a személyiségem, az Úr kegyelméből azonban a terápiás otthonban újraépítkeztem. Ehhez azonban meg kellett tanuljak viselkedni. Sajnos, az olyan alapítványokat, mint a Bonus Pastor – amely terápiás otthonában nyújt segítő kezet, és senkit sem utasít el – az állam nem finanszírozza, így külföldi támogatásokból tartják fenn. Hogy mélyen hívő emberré váltam-e? Inkább úgy fogalmaznék, hogy megtért embernek tartom magam, aki megtanulta az alázatot és a felebaráti szeretetet értékelni és gyakorolni. Nincsenek nagy elvárásaim, meg tudok elégedni azzal, amim van, amit az Úr adott…

Megtartó közösséghez tartozni

– Miként látja a börtönből szabadlábra kerülő elítéltek felkészítését a szabad életre? – kérdeztük a Bonus Pastor Alapítvány munkatársát, Bartha Éva klinikai szakpszichológust.

A magyarózdi drogterápiás központban főként a rehabilitációs tevékenysége során találkozott olyan lakókkal, akiket azért ítéltek szabadságvesztésre, mert alkohol vagy drogok hatása alatt követtek el valamilyen bűncselekményt. Büntetésük letöltését követően a család hatására, de saját elhatározásból – ami rendkívül fontos – jelentkeztek a terápiás központban – fejtette ki. Szerinte az említett kategóriára jellemző, hogy nehéz a bizalom helyreállítása, a beilleszkedés sem megy gördülékenyen. Tulajdonképpen azon normák és standardok mentén próbálnak továbbra is érvényesülni, amelyeket a börtönben sajátítottak el. Ezért a rehabilitáció során ezeket a beidegződéseket kell leépíteni ahhoz, hogy bizalommal tudjanak fordulni embertársaikhoz, és merjenek beszélni azokról a legmélyebb problémáikról, amelyek kiváltották a függőséget és a bűncselekményeket. A legnehezebb az első lépést megtenni, akinek azt sikerül, már elindult a felépülés útján. Elengedhetetlen, hogy az egyénben tudatosuljon a függőség, ugyanakkor az is, hogy a visszaesés része lehet a függőségnek, viszont megelőzhető, ebben pedig nagy szerepe van az utógondozásnak. A függőség nem egyszemélyes betegség, mert a család is érintett, hiszen a családtagok is szenvednek. Ezért az, aki részt vesz a rehabilitációs programokban és az utógondozásokon, fontos, hogy a család, a rokonok, barátok támogatását élvezze, egy megtartó közösséghez tartozzanak, ellenkező esetben kevésbé sikeres a társadalmi beilleszkedés. A börtönökben is fontos lenne a prevenció, felvilágosító programokkal tájékoztatni a börtönlakókat a függőségről és a gyógyulási lehetőségekről. Azokat a mechanizmusokat, készségeket kellene fejleszteni, amelyek révén az elítélt meg tud küzdeni az alkohollal vagy a drogokkal. Volt rá eset, hogy börtönpszichológus egy csoport elítélttel meglátogatta a magyarózdi drogterápiás központot. A látogatás célja épp az volt, hogy a függőségben szenvedő elítéltek megismerjék a terápiás központ programjait,  hogy a szabadulásuk után tudják, van hová fordulniuk, ha valóban változtatni szeretnének addigi éle-tükön – fejtette ki Bartha Éva klinikai szakpszichológus.