A sárpataki vesszőbútor-készítés atyja

Marossárpatakon hagyománya van a kosárfonásnak és a vesszőbútor-készítésnek.

 Kosarakat bizonyára már két-háromszáz évvel ezelőtt is fontak a település roma nemzetiségű lakói, a vesszőbútor a múlt század hetvenes éveiben jött be divatba. A 85 éves Punka (Pálmás) Mihályt akár a helyi kosárfonás és vesszőbútor-készítés atyjának is nevezhetjük, hiszen a mai generáció szinte kivétel nélkül tőle sajátította el a mesterség csínját-bínját.

Mihály bácsi szerény mesterember, nem a szavak embere. Amikor a mestersége felől kérdezem, a szaktudás mellett a jó minőségű vesszőt említi. A kosárfonás alapanyaga a fűzfavessző, szaporítása tavasszal dugványozással történik. „Kosarat itthoni vesszőből is lehet csinálni, de a bútornak valót Kolozs megyéből hozzuk. Egy nagyobb területet vásároltunk meg tízen, onnan vágjuk és szállítjuk haza a minőségi fűzfavesszőt. Az egyszerű kukoricaszedő kosárhoz szükséges vesszőt legtöbb esetben nem tisztítjuk meg a hajától, hanem hajastul fonjuk bele a kosárba. Amiből bútorokat tervezünk, azt feldolgozás előtt meg kell főzni, majd megtisztítjuk a hajától, és így fehér vagy sárgásvörös színt kap, fajtától függően” – vezet be a szakma rejtelmeibe Mihály bácsi, aki szerint a marossárpataki Szerbia nevű romanegyedben legalább 25-30 ember tud kosarat fonni. A bútorkészítők száma kevesebb, de van néhány ügyes fiatal, aki elsajátította a szakmát. Ezeket szinte kivétel nélkül Mihály bácsi tanította. „Eljöttek hozzám, s arra kértek, hogy engedjem meg, hogy egy-két napig mellettem dolgozhassanak. Ott maradtak, figyelték a kezemet. A legfontosabb kellék a mester kézügyessége. A tehetségesebbekből kiváló szakember lett, jól megélnek a fonásból. Olyanok is vannak, akik csak az eladással foglalkoznak, mégis ők keresik a legtöbb pénzt. Megveszik a bútort itthon, aztán teherautóval viszik a határ széléig, és ott értékesítik” – tájékoztat a mester. 

A fonáshoz különböző eszközök, szerszámok szükségesek. Ilyen a főzőüst, gyalu, metszőolló, kés. Felhasználás előtt áztatni kell a vesszőt, hogy megpuhuljon és hajlékonyabb legyen, mert úgy könnyebb vele dolgozni. Egy nap 3-4 kosarat is el tud készíteni, egy átlagos kosár kb. 3 óra alatt lesz meg. Először a fenék készül el, aztán oldalkarót tesz be a fenékbe, amely az alapváza a kosárnak. Az aljától folyamatosan vesszőgyűrűket helyez egymásra, s mikor berakja, formálja is ezeket. A kosár közepe táján díszítésként néha más szerkezetű, esetleg színárnyalatú sorok következnek. A felső rész elkészítése után jön a szegés, amely lezárja a kosarat, végül pedig füleket csatol hozzá. A kukoricaszedő kosár mellett gyakran készít piaci kosarat, virágkosarat, ruháskosarat, de mózeskosarat és macskakosarat is rendeltek tőle. A vesszőbútorok közül a legkelendőbbek a teraszra készített asztal négy székkel, de ágyat, foteleket, fogast, cipőtartót is szép számban készített a 85 éves kézműves.

Amikor a gyermekkoráról kérdezem, legyint. „Akkor más világ volt” – mondja. Szegénységben éltek, a háború helyi eseményeire egészen jól emlékszik. Bunkert építettek, ha repülő közeledett vagy ágyúdörgést hallottak, bebújtak a föld alá. „Cigányokat is vittek a frontra, 3-4 ember meg is halt, többen fogságba estek. Apámat is behívták 1943-ban, Marosvásárhelyen kellett jelentkezzen. Onnan Nyárádszeredába vitték, ahol a parancsnok sorra kérdezte őket, hogy kinek hány gyermeke van. Apámnak volt a legtöbb a frissen bevonultak közül, így hazaküldték. Egyik testvérem úgy halt meg, hogy a háború után egy fegyvert talált, s azzal játszott” – emlékezik vissza. 

Kisebb egészségi problémái vannak, de nem panaszkodik. Feleségét 13 éve veszítette el, azóta ő főz, rendezi magát. Gyermekei már régen kirepültek a családi fészekből, egyedül él. A reggeli felkelés után, evés előtt mindig megiszik egy pohárka gyümölcspálinkát, mert úgy szokta meg, s jólesik. Kedvenc étele a hagymás tokány puliszkával, savanyúsággal. Testvérei közül még öt van életben, kettő Marossárpatakon él. „Nem lenne jó, ha az emberek tudnák, hogy mikor halnak meg. Sok gonosz ember halála előtt megölné a haragosát... A szerbiai romák közül sokan lettek Jehova tanúi, de én megmaradtam reformátusnak. Valamikor régen megkereszteltek, konfirmáltam, nem hagyom a vallásomat” – jelenti ki határozottan. Aztán a karórájára pillant, menni készül. A kosarat anyósom fizeti, krumplit ad cserébe. Mihály bácsi megköszöni, majd korát meghazudtoló fürge léptekkel indul hazafelé az esti szürkületben. Nem várja otthon senki, mégsem panaszkodik, nem kesereg. Talán a munka szeretete tartja életben...