A rézművesmester

Az élmény kedvéért

Segesvár ódon utcái sok érdekes titkot rejtenek. Egy különleges régi szász házban él Nagy Vilmos rézműves, aki májusban lesz 90 éves. Bár székely ezermester elődeire hivatkozva autodidakta módon sajátította el a mesterséget, alkotásaiban, amelyekből erdélyi templomokban osztják az úrvacsorát, bámulatra méltóan lényegíti át az anyaghoz igazodva a népi motívumokat, s a kész mű olyan lesz, mintha a híres középkori rézművesek keze nyomát viselné.

Hogy miért lett ötvös, és a különböző technikákat kiválóan ismerve miért gyakorolta művészetbe hajló módon a mesterséget? Nos, véleménye szerint a válasz rendkívül egyszerű: a születés és a halál közötti időszakot valahol, valamivel ki kell tölteni: munkával, kocsmában, futballmeccsen stb., ki ahol jól érzi magát a beállítottságának megfelelően. Nagy Vilmos otthona a ma embere számára különlegesen épített, zárt udvarú, egykori szász ház, ahova a lakófelület alatti alagútszerű folyosón lehet bejutni, kicsit lehajtott fejjel, mondhatnók, hogy a ház lakói iránti tisztelet jeléül. A zárt kicsi udvarra néző ház tulajdonosa, a kilencedik évtizedében járó rézművesmester pedig megérdemli a tiszteletet és elismerést. Műhelyében szebbnél szebb rendkívül változatos dísz- és kegytárgyak sokaságát formázta, díszítette. Az udvar „társbérlője” egy naspolyafa, amelynek dúsan megtermett csodagyümölcseit a múlt őszön nem volt, aki leszedje. 

Az ebédlőben ülünk le beszélgetni, s először is származásáról kérdezem, hiszen kiejtéséből, huncut humorából arra következtetek, hogy nem Segesvár szülötte. A válasz igazolja is a feltevésem:

– Gyergyóremetén jöttem világra 1931-ben. Édesapámnak kerekesműhelye volt, ahol gyermekként sokat lábatlankodtam, mert minden érdekelt, ez a kíváncsiság, érdeklődés mindvégig elkísért. Remetén jártam elemi iskolába, Udvarhelyen folytattam a Baróti Szabó Dávid Főgimnáziumban. Öten voltunk testvérek, hárman vagyunk még életben. Az iskolát nem tudtam befejezni, mert jött a háború, a menekülés, amiről regényt lehetne írni – hessegeti el a kellemetlen emlékeket, amelyekre későbben mégiscsak visszatér:

– Édesapámat 40 évesen megölték, édesanyám 35 évesen öt gyermekkel özvegyen maradt. A két hold földön kívül családunknak semmilyen más létalapja nem volt. Így kerültem Szatmárra a ferences szerzetesekhez, könnyítve ezzel a család helyzetén, mivel egy szájjal kevesebb maradt. Szerzetesjelöltként a bentlakásban Banner Zoltánnal voltam jó barátságban.

Aztán egy éjjel csengettek a kapunál (1950. augusztus 20-án szerk. megj.), adtak húsz percet csomagolni, majd Máriaradnára hurcoltak a többi erdélyi ferences rendház lakójával együtt. Körülbelül 150-en voltunk, a földön is aludtunk. Két év múlva egy csoport tagjait Désre, egy másikét Esztelnekre hurcolták, én a mócvidéken levő Körösbányára kerültem. Onnan hívtak be katonának a szülőfalumtól jó messzire levő Medgyesre. Két év után szabadultam. Éppen hazafelé tartottam Remetére, amikor útközben összetalálkoztam egy volt ferences kollégámmal, Páter Ákossal, aki akkor került Medgyesre papnak. Ő mondta, hogy jöjjek Segesvárra, mert a katolikus templomba kántort keresnek, én pedig tudtam orgonálni. 12-en jelentkeztünk a gyulafehérvári vizsgára, hárman kaptunk átmenő jegyet, és így Segesváron maradtam. Mivel a szerzetesi élet kilátástalannak tűnt, megnősültem, családot alapítottam. 

– Hogy lesz egy kántorból rézművesmester?

– Nehéz kérdés. Gyermekkoromban sokat faragtam bicskával a fát, a nyomai a kezemen ma is látszanak. Talán a székely ezermesterség tört ki belőlem, és a helyzetekhez alkalmazkodva végeztem mindig azt, amire lehetőségem volt. Harmadik-negyedik osztályos lehettem, amikor kézimunkaórán egy kicsi szekeret faragtam. Minden része megvolt, pontosan úgy, mint a nagy szekérnek. Tanév végén kiállították a munkáinkat, és az igazgató száz pengőért megvette a kicsi szekeremet a fiának. El is vitte, és délután már jött vissza, hogy javítsam meg, mert valami eltörött rajta. Legszívesebben a fejéhez vertem volna, arra gondolva, hogy milyen szívvel-lélekkel faragtam ki a bicskával, és nekik egy napot sem tartott.

– Az első „nagy mű” után mi következett? Mikor kezdett el a rézzel dolgozni, melyik volt az első munka?

– Már családos voltam, három gyermeket neveltünk, és tízéves házasokként vettük meg ezt a házat, ahol a pincének használt helyiségben nekifogtam kialakítani a műhelyt. Még nem volt az igazi, amikor már nekifoghattam dolgozni, a munka egy tányérkával kezdődött. Megtetszett egy kicsi rézdarab, valósággal ajánlotta magát. Egy-két szerszámmal kikalapáltam, és ahogy befejeztem, már meg is született a következőnek az ötlete. Minden darabon tanultam valami újat, és egyre inkább teret engedtem az ezermester hajlamomnak és a fantáziámnak. 

A lakásban levő szobrokból ítélve, a fa iránti első szerelem sem múlt el a fémmel való sikeres találkozás után, és sokoldalúságát a tulipános faliszőnyeg és a kettőbe vágott üvegpalackokból készült lámpaernyők is bizonyítják. A fából készült alkotásokból ítélve kár, hogy a szobrászatot nem folytatta tovább.

– A fémművességet szervezett formában tanulta-e?

– Nem. Segesváron a népművészeti iskolában díszítőművészetet tanultam, miután már dolgozni kezdtem a rézzel. 

– Honnan ered a sok ötlet az újabb és újabb formákra, a legváltozatosabb, kisebb és nagyobb hólyagos, pontozott, cizellált, valamint a népművészet motívumaiból merített virágmintás díszítésekre, a színes kövekkel való berakásra a sárga és vörösréz kelyheken, a fedeles és fedél nélküli kupákon, serlegeken, vázákon, az egy-, két- és háromágú gyertyatartókon, kancsókon, tálakon?

– Én sem tudom. Megláttam egy lehetőséget, és kipróbáltam. Idővel, ahogy bővült a műhely, egyre több lehetőséget biztosított a munkához. 

Szavaihoz hozzátehetjük, hogy a műhely ma egymagában is muzeális érték. Látogatásunkkor kellemesen meleg volt, és szólt a zene a rádióból. A falakon, a munkapadokban és az asztalokon eszközök százai sorakoztak példás rendben, a hajdani szász szekrény porcelán feliratú zárt fiókjaiban feltehetően álomba is szenderültek, amióta nem használják őket. Sokat közülük a műhely gazdája készített, hogy megvalósíthassa elképzeléseit, ami a szakmabeli tudás csúcsát jelenti, és a hajdani mestereknek sem jelentett akadályt abban az időben, amikor még nem léteztek a jobbnál jobb eszközöket kínáló műszaki áruházak. 

– Minden szerszám, amit magam készítettem egy újabb lépésre nyújtott lehetőséget. A kész mű egyedi darab lett, nem sokszorosítottam, csak rendkívül ritka esetben. 

– A sok finom vonalú virágmotívumhoz, ami minden egyes darabon más és más, honnan ihletődött? A falon levő tányéron például 12 féle tulipánt számoltam meg, ezeket előzetesen lerajzolta, megtervezte, vagy fejből domborította, gravírozta a rézre? 

– Nagyon szerettem a népművészetet, az inspirált. Az apró díszítéseket mindig a helyzet hozta, megláttam egy felületen, hogy mi talál oda. Az alkalom szüli a tolvajt – mondja a közmondás, jött egy-egy ötlet hol innen, hol onnan, hol ebből, hol abból, és ebben valóban kiéltem magam. A kántorkodás ugyanis csak négy évig tartott, azt követően a kereskedelemben helyezkedtem el, kirakatrendezéssel, belső díszítéssel foglalkoztam 12 évig Segesváron, utána Székelykeresztúron szintén 12 évig, majd onnan nyugdíjaztak. Szabad időmben sokat segédkeztem a székelykeresztúri múzeumban, amit Molnár Pista bácsi alapított, és nem volt könnyű a környékről összegyűjteni a kiállítandó tárgyakat. 

– Hol adják az úrvacsorát a Nagy Vilmos kelyheiből?

– Több helyen, és a helybeli római katolikus templomban is vannak alkotásaim. A segesvári katolikus templom arról híres, hogy a szomszédságában született báró Apor Vilmos vértanú püspök, a Győri Egyházmegye főpásztora. Egy ereklyéjét őrzik templomunkban, egy darabot a fehér ingéből, amelyben meglőtte az orosz katona. Annak is készítettem egy ereklyetartót. Kérésre kelyheket is, s közben „összegyűltek” az évek. A feleségem 11 esztendeje halt meg, a nagyobbik fiam és a lányom Magyarországon gazdasági jellegű állásban dolgozik, a kisebbik fiam itthon él. 

– Milyen kár, hogy egyikük sem folytatja ezt a szép mesterséget, amelyhez minden adott. 

– Látja azt a képet a falon? Négy éves korában festette a lányom, a másikat a hétéves fiam, mind a kettőben volt művészi hajlam, de azóta sem foglalkoznak ilyesmivel. A kisebbik fiam mindent tud, de igazából nem vonzza a rézművesség. 

Érdeklődésemre hozzáteszi még, hogy a rézzel nem megélhetésből, hanem az élmény kedvéért dolgozott, nem volt ráutalva, hogy alkotásait eladja, legfeljebb elajándékozott belőlük. 

– Több mint egy éve abbahagytam – mondja a műhelymúzeumnak beillő helyiségben, ahol a rezet formáló lángot még meggyújtja a fénykép kedvéért. Olvasok, keresztrejtvényt fejtek, ezzel ütöm agyon az időt – teszi hozzá, amire csak azt lehet válaszolni, hogy rászolgált a pihenésre, hiszen éveken át nem az időt ütötte agyon, hanem a rezet idomította, formálta sok-sok kalapácsütéssel.

– A Jóisten adjon erőt, egészséget, hiszen aki ennyi szépet alkotott, igencsak megérdemli – köszönünk el, amire nem késik a válasz:

– Ameddig haszna van belőlem.