Életünk meghatározója, megédesítője, de ugyanúgy megkeserítője is lehet. A rend nem természetes, nem is magától születik meg, bár a természet makacsul mintázatokat követ, mégsem rendes vagy rendetlen. Létezik. Rendszerekbe szerveződik, amelyek lehetnek átláthatók, megérthetők, nagyobbak és kisebbek, elviselhetők, elviselhetetlenek vagy kifejezetten kedveltek. Az elviselhetetleneket rendszerint a forradalmak söprik el. Nem mindig maradéktalanul. Vannak vértelen forradalmak is. A legsikeresebbek, amelyek jobb rendszerteremtők is egyben.
A rendet a szervezés teszi. A szervezést pedig az indokolja, hogy az ember szeretne valamiféle átlátható mintázatot, szöveget, képet, megnyugvást, belső elégedettséget látni és érezni. Sőt továbbadni. A szervezés és tervezés a helyiséget, a településszerkezetet ki- vagy átalakítja, megalapítja, továbbfejleszti, rombolja és építi, eltakarítja a romokat, tiszta helyzetet teremt. Amennyire csak lehet. Utakat, megoldásokat, vadcsapások helyett széles, aszfaltozott utakat. A tisztaság mint óhaj mindvégig kísért.
A rend nem természetes velejárónk, nem velünk született adottság. A civilizáció egyik követelménye. A civilizációk teremtménye, hozadéka, java. Rend nélkül tulajdonképpen nincs civilizáció. Az ember egyedfejlődése során eljut a rendetlenségből, a szertelenségből és kényelmes szervezetlenségből, a nyomorból és éhségtől a betanított, megkövetelt, kívánatos és kikényszerített rendig. Enélkül ősünk, a közmondásbeli vadember nem tudott volna megélni, túlélni jégkorszakot, a táplálékforrások megrövidülését, eltűnését, ínséget, fagyot, aszályt, ellenséges törzsek támadását, vándorlást, természeti és társadalmi csapásokat.
Ha betekintesz egy kamasz szobájába, amit reggelente maga mögött hagy, mert el kell rohannia a felnőttséghez, értelmes munkavégzéshez és tisztes megélhetéshez szükséges (olykor egyáltalán nem kívánatos) iskolába, akkor megérted, mekkora szükség van a rendteremtésre. Arra, hogy behatolj a szobába, amelynek földjén a papírlapok, eltépett levelek, rajzok, szétnyitott könyvek (már olvas a gyerek – vigaszként jegyzed meg), színes és változatos csomagburkolók, ételmaradék, beszáradt csészék és elfelejtett kiskanalak hevernek minden kapcsolat és rendszer nélkül, egy személyiség lenyomatai, véled, néhol megcsillan egy-egy pénzérme (mintegy bónuszként a rendteremtőnek), ruhák eldobálva, mit menekülő, megfutamított harcosok hagytak maguk mögött, mosott, friss holmik elrakatlanul, ahogy behozta hat nappal ezelőtt, félig nyitott szekrényajtó és fiók, mely nem tudja, hogy ő most becsukás vagy a teljes kirántás előtt áll, szóval amint betekintesz a szobába, rögtön arra gondolsz, hogy kudarcot vallottál, minden prédikáció, jó tanács, kérés és szigor, bünti-bünti hasonlatos a falra hányt borsóhoz, paszulyhoz vagy gumilabdacshoz, semmit sem változott a nyár óta a gyerekember, hogy lesz így belőle szabálykövető, rendes felnőtt, hogyan fogja ilyen előzmények és napi követelmények mellett ellátni azt, amit úgy hívnak, hogy szolgálati kötelesség, családalapítás, hivatás, űr- és sarkkutatás, tanárkodás stb., stb.?
És egyszerre megrohan a felismerés, amit magadnak is ritkán vallanál be, titkolod, jól elrejted: hiszen te is ilyen voltál… majdnem… teljesen… távolról sem, de mégis… és aztán már nem is emlékszel, mikor is változtál meg, mikortól raksz aggályosan rendet az íróasztalon, pontosan tudod, hová tetted el azt a számlát, igazolványt, feljegyzést, könyvet, téli holmit; mely időtől fogva veszed észre, hogy külső kényszerítő hatalmak nélkül is az ágyat naponta beveted, elhúzod a függönyt, besötétítesz, szellőztetsz, nem a téve előtt kajálsz, leviszed a szemetet és a többi. Önként követed, amit anya-apa annyiszor kért, mondott, követelt. Jobb így…
Akkor eszedbe jut egy verssor, ami most kap igazán értelmet: „míg megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent”.
