A rejtélyes látogató

• 2025-10-28 15:00:00

• Nagy Székely Ildikó

Kádár Anna néninél nem ismerek csodálatosabb mesélőt. Van valami a szavaiban, a hangjában, ami élővé, jelenvalóvá teszi a hallgató számára a régmúlt történéseket, színek, illatok, ízek kerülnek elő az időhomályból, és minden vadonatújan ragyog. 

Anna néni Emlékeim kuffere című, gyermekkori emlékeket olvasmányélménnyé szövő önéletrajzi könyve erre a legékesebb bizonyíték – és bizonyára a későbbi évtizedeket átfogó, nyomdai előkészítés alatt lévő második kötet is ezt példázza majd –, az „igaz mesék” forrása azonban nem apadt el a leírtak után. Nemegyszer volt alkalmam ezt megtapasztalni, ahogy a legutóbbi találkozásunkkor is. Az akkor megélt villanásnyi időutazást nem tudtam nem megörökíteni.

– 1954-ben érettségiztem, annak az áldozati évfolyamnak a tagjaként, amelynek egyetlen esztendő alatt két iskolai év, a tizedik és a tizenegyedik osztály tananyagát kellett elsajátítani, hogy 16 évesen letehesse a középiskolai tanulmányokat záró vizsgákat. Mivel tartományi erdőigazgató édesapám kiskoromtól nagyon megszerettette velem a természetet, a sikeres érettségi után a brassói erdőmérnöki egyetemre felvételiztem. Csaknem 1800-an szálltunk versenybe 120 helyért, amiből húszat koreai jelentkezők számára tartottak fenn. Ők már egy éve Romániában voltak, tanulták az állam nyelvét, és felvételi nélkül sétálhattak be az egyetemre. Bár nekem nagyon jól ment a vizsga, és az írásbeli után biztosítottak is arról, hogy kitűnően teljesítettem, mehetek a szóbelire, végül mégsem vettek fel a 8,76-os osztályzatommal, az intézmény titkárnője lányától eltérően, aki csodálatos módon 6-os általánossal bejutott. Édesanyámmal éppen nagyban csomagoltunk, amikor édesapám hazahozta a szomorú hírt. Mi azonban anyukámmal nem keseredtünk el, sőt összeölelkeztünk és táncoltunk örömünkben, hogy nem kell elköltöznöm otthonról. Mondtam édesapámnak, hogy kerítsen nekem valami állást, hogy ne üljek egy évig tétlenül, és egy kicsi pénzt is gyűjthessek a következő évi felvételiig. Éppen abban az évben létesült az Ilefor fakitermelő és feldolgozó vállalat, amelynek központi épülete a Teleki Téka udvarán állt. Édesapám ismerte a vállalat igazgatóját, Blum Józsefet, neki szólt a helyzetemről, és alkalmaztak is a pénzügyi osztályon. Mivel a számok világa mindig is közel állt hozzám, jó matekos voltam az iskolában, sikerült megállnom a helyem. Akkoriban alakultak az Ilefor alegységei Régenben, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Medgyesen, és az anyagkönyvelő, Szebeni Anikó nem győzte egyedül a sok munkát. Odatettek mellé segítségnek. Egyszer megjelent a vállalatnál egy ismeretlen nő egy nagyon különös öltözékben, a karjában egy öl virággal, és Anikót kereste, akivel egy udvaron lakott. Az alkalmazottak közül mindenki vett tőle virágot, én is. Amikor bemutatkoztunk, elmondtam neki, hogy a közelben lakom, a törvényszékkel szemben. – Jaj, hát akkor majdnem szomszédok vagyunk – jegyezte meg erre a látogató. Amikor elment, megkérdeztem Anikótól, hogy ki volt ez a nő. – Grófnő – válaszolta –, gróf Teleki Gemma. – Elmesélte, hogy a kitelepítések után széthullt a családja, egyedül él egy pincelakásban, valóban nem messze tőlünk. Nagyon felkeltette az érdeklődésem ez a rejtélyes idegen. Az elkövetkezőkben, amikor munka után vásárolni mentem, vagy az egykori Oroszlán vendéglő melletti lottózóba siettem megvenni anyukámnak a heti szelvényt, gyakran összefutottunk Gemmával.

Arra kértem Anna nénit, idézze fel a grófnő külsejét.

– Nem lehetett mutatósnak nevezni a jellegzetes nagy orrával, a tekintetéből azonban valami lenyűgöző intelligencia sugárzott. A buggyos ujjú, hosszú ruhája sötétítőanyagból készült, félbrokátszerűség volt, barnás, zöldes árnyalatokkal. Hatalmas bakancsot viselt, aminek az orra fel volt kunkorodva, és soha nem hordott harisnyát, helyette télen-nyáron egy pár vastag gyapjúzokniba bújtatta a lábát. Ott, ahol lakott, sok apró házacska sorakozott, és minden házhoz tartozott egy kis kert, nekünk is volt ilyen megművelni való területünk. Gemma a maga részén virágokat termesztett – tavasszal jácintot, nárciszt, tulipánt, nőszirmot, nyáron kardvirágot –, azokkal járta a Bolyai utcát. Nem ment be a házak kapuján, csak elhaladt előttük a növényekkel a karjában, volt, hogy a piacig is lement, amit csütörtökönként a főtéren tartottak. Mindenki, aki ismerte, vásárolt tőle, annál is inkább, mivel nagyon olcsón adta a portékáját. Egyszer, amikor éppen a házunk előtt ment el, behívtam magunkhoz, hogy édesanyám is ismerje meg. Ezután különféle sátoros ünnepek alkalmával ebédre is vendégül láttuk. A jeles napokon ünneplőt öltött magára. Ez azt jelentette, hogy a hétköznapi ruhájára feltűzött egy nagy, fehér csipkés zsabót (sz. m. mellfodor). Kicsi koromtól szerettem kézimunkázni, varrni, hímezni, kötni. Otthon mindig volt gyapjúfonalunk, és én fehér házi gyapjúból, kék vagy zöld csíkokkal – már nem emlékszem pontosan, milyennel – kötöttem Teleki Gemmának egy pár zoknit. Télen egyébként egy hárászkendőt is magára terített. Emlékszem, egyszer valami történt a lábával, talán kificamította a bokáját, így nem róhatta az utcákat, helyette kiült a virágaival a lakása elé a kapuba. Volt egy hosszú köténye egy nagy zsebbel, abba tette a virágokért kapott fémpénzt, ünnepnapokon azonban, amikor felvette a zsabót, nem viselte azt a kötényt.

– A vendégeskedések alkalmával mesélt magáról?

– Nem igazán. Néha tett egy-két említést a hajdanvoltról, amikor „itt laktunk”, vagy „ott laktunk”, de a grófi világot, amiből kiszakították, sosem ecsetelte. Az egész lényéből valami méltóságteljes szomorúság áradt, a régmúlt idők szépségét mélyen magába rejtő lélek melankóliája. Mivel anyagi megfontolásból a továbbiakban az egyetem helyett a munkát választottam, néhány évig még az Ilefornál maradtam, a későbbiekben pedig a Combustibil tüzelőanyag-ellátó vállalathoz kerültem. Akkoriban nagyon elfoglalt voltam, az állásom mellett egyéb könyvelői és gépírói munkákat is elvállaltam, mert házépítés előtt álltunk, nagyon kellett a pénz. Így megszakadt a kapcsolatom Teleki Gemmával, és a későbbiekben sem hallottam felőle. Amikor azonban idén szeptemberben olvastam róla a Népújságban, hirtelen elém villant az alakja. Mintha újra ott ült volna mellettünk az egykori otthonunkban, ahol édesanyám éppen süteménnyel kínálja.