Csütörtöki kimenő
Miért kell mindenben értelmet keresni? – kérdezem idegesen. Egész egyszerűen csak fel akarok kelni. Nem lázadni. Távol álljon tőlem a lázadás szelleme. Minden célzat és rendszer nélkül ébredni. Kilépni az ágyból. Nehéz lesz, mondják a reggeli bölcselők, akik valószínűleg egész éjszaka efféle bölcsességeken törték a fejüket. Hiszen be vagyunk ágyazva egy rendszerbe, egy ország és társadalom szokásvilágába, a történelem kényszerlakhelyet jelölt ki számunkra az időben. A kényszerek és elvárások hálójában vergődünk, bohóckodunk, előadjuk magunkat és rögeszméinket. Mindenkinek van egy jól becsomagolt rögeszmetartaléka, amelyet szükség esetén bármikor előhúzhat. Mint nyúl a bűvészt a kalapból. Miközben szabadságunkat folyton bizonygatjuk.
Jó, rendnek muszáj lenni. Na de a többi? A többi szintén ebből következik. Éhesek vagyunk, tehát ennivaló után nézünk. A szekrényben, kamrában, frigóban, amennyiben saját háztartással rendelkezünk vagy valakinél kosztolunk, miközben családilag, már-már érzelmileg és függőségi viszonnyal is kötődünk hozzájuk, hozzá. (Anya, apa, feleség, gyerek, unoka, rokon, eltartó, gyám, nevelő.) Gyorsbüfében, cukrászdában, piacon, élelmiszerüzletben, kifőzdében, közétkezdében, munkahelyi kantinban próbáljuk csillapítani éhségünket. Ok és okozat. Pénz és vásárlás. Tükör és tükrözés. Egység és kettősség.
Kávét iszunk – egy bizonyos koron túl egyre ütősebb koffeinbombával. Amíg az orvos tanácsára ki kell lábalnunk szokásainkból. Kiflit majszolunk, reggeli péksüteménnyel kényeztetjük magunkat. Már ez magában egy cél.
Kiülünk Rómában reggel az utcasarki bisztróban egy fa árnyékába vagy a reklámtól roskadozó ernyő alá, könnyű kerti széken a pincért várjuk, aki kijön hozzánk hívás nélkül, hiszen elsők vagyunk, a terasz még teljesen üres, és már tudja, mit is rendelnénk. Három nap óta ugyanoda ülünk, ugyanazt kérjük: latte macchiatót és egy sima croissant-t. A távolban harangoznak, bizonyára a Szent Péter-bazilikában, amely az utca végén áll, a kolonád alatt most ébrednek a hajléktalanok és a mindig elsőségre vágyó, távolról érkezett távol-keleti zarándokok. Megszólal egy rigó, érted, Róma központjában megszólal egy bátor és elszánt rigó, ettől még inkább elengeded magad, éppen mint otthon, ahol természetes kora ősztől szeptember végéig a rigó füttyentése, a nagy diófáról felröppentve. A rigók hűségesek a diófához, annak ellenére, hogy az új beköltöző szomszéd (aki házát az alapoktól újjá németesítette, minden olyan, mint az újnémet alpesi családi házak, tiszta, egyenes vonalú, magas tetős), lenyeste az ágakat, lefűrészelte a legnagyobbakat. És az udvaron ott nyikorog az ugrálóvár és a síremlékre hajazó kerti kemence. Kell ez az előkelőséghez. Az EU-komfortos mimetizmushoz.
Róma fölött az ég tiszta, a csöndet még alig töri meg a japánok csivitelése, komor hivatalnokok sietnek a sétálóutcán át, a postahivatal még zárva, különben csak ott lehet bélyeget vásárolni. A trafikokban és hírlapárusoknál hervatagon állnak a képeslapok, meghajoltak, begörbültek a hőtől, hűvösebb napoktól, téltől. Hiszen a nap nagyobbik részét az utcán töltik, mint a magukkal mit kezdeni nem tudó nyugdíjasok. Egyre kevesebben vásárolnak. Még kevesebben küldenek már lapot az Örök városból. Az üdvözlő szavak elkoptak. Emlékszel, régebben Eforiáról és Borszékről is küldtek elvtársi üdvözletet a szakszervezeti üdülésből. Az árusok még bíznak abban, hogy elfogy, de aztán nem rendelnek többet. Így is nyakukon maradt szinte az egész tétel, mióta e-mailozni is lehet, meg bohókás fényképet küldeni telefonon át.
Még nem vesszük elő telefonjainkat. Még teljes a béke, a csend és az örökkévalóság. Legalábbis köreikben.
A kávé párolog. Elég nagy, és minden körülmények között iható. Hirtelen eszedbe jutnak a silány, minden ízében kávétól idegen, előre lefőzött kávék, amiket vidéki petroxinnal feltörölt cukrászdákban ittál Thajvásárhelyen és Bengálszentkatolnán, hálát adsz a sorsnak, hogy itt az európai civilizáció egyik bölcsőhelyén a kávé hamisítatlan, valódi és mindannyiszor emlékébresztő, amikor távol vagy az Urbi et Orbitól. A ristretto olyan kicsi, hogy alig pillanthathatod meg benne az arcod mását, ha föléhajolsz. Illata mindig a Pantheon előtt felszürcsölt kávéra emlékeztet. Különben másutt is ittunk hasonlót. Egyre több helyen tudják utánozni a rómait. Valószínűleg így terjedt el a latin kultúra, életérzés, nyelv és világlátás. Persze kellett egy kis erőszak is, meg diadalív, aréna, fórum. A pax romana.
Még mindig reggel van, de a nap egyre feljebb hág az égnek lajtorjáján... és be kell vonulni a fürdőszobába. Tusolás, fogmosás, illatosítás, kötelező önkéntes áldozathozatal az európai civilizáció oltárán. Fel kell öltözni, tiszta inget választol, és le kell ülni a gép elé dolgozni. A római reggel Rómától távol zárul. Idő van. A te időd. Vagy mégsem. Csak képzeled – hát szertelen.
