„Zsenge gyermekkorom emlékeként őrzöm 1949 kora tavaszának egyik éjszakáját, mikor teherautó állt meg a terasz előtt, és rövid fél óra alatt egy zsáknyi csomaggal kiemeltek régi világunkból. Népbiztosok és otromba katonák vették ki a zsákból azt, amit mi beletettünk, mondván, hogy erre nem lesz szükségünk, közel félezer kilométerrel arrébb, Csíkszeredában folytatódott kényszerlakhelyen az életünk. Egy négyszer négy méteres petróleumlámpás szoba adott helyet a családunk három generációjának, ahol soha nem hangzott el egy éles szó, vagy sorsunk miatt elégedetlenség, és ahol szüleim szeretete próbált megóvni mindentől, ami a gyermek lelkében nyomot hagyna. (…) A hatóságiak komiszok voltak, ezzel szemben a teljesen idegen emberek is jóindulatúak.
1949 februárjában Édesanyám súlyos betegséggel a nagyváradi kórházban feküdt. Nélküle igen kietlen volt a ház otthon, pedig ott volt Nagyanyám is. (…)
Március másodikán éjszaka arra ébredtünk, hogy valakik ököllel verik a bejárati ajtót, és románul kiabálják, hogy nyissátok ki! Édesapám és köztük szóváltás keletkezett. Végül is azt mondta Édesapám, hogy az érsemjéni rendőr jelenlétében hajlandó lesz ajtót nyitni. A rendőr mondta, hogy itt van ő is, de ekkor már eldördült az első puskalövés is. Többen jöttek be a lakásba, a rendőrön kívül néphatalmi megbízottak és fegyveres katonák is. – Gyorsan öltözzenek fel! – szólt a kiadott parancs. Édesapámmal írattak egy leltárt, Nagyanyámnak pedig azt mondták, hogy vegyen elő egy zsákot, és abba pakolja a legfontosabbakat, de a tíz kilót ne haladja meg. (…) Én a palatáblát és a házi feladatos irkámat szorongattam, és az angyal hozta színes ceruzákat, amiket nagyon szerettem (…). Az egyik katona mintha ezt megérezte volna, kivette a kezemből, és azt mondta, hogy erre nem lesz szükségem. Az igazat megvallva ez nagyon rosszulesett nekem.
Kituszkoltak az ajtón, s akkor láttuk, hogy kint reánk várt a teherautó. (…) Érmihályfalváról Zilahra szállítottak, az ottani rendőrségen nyertük el a jövőbeni kényszerlakhelyeinket. (…) Zilahról vonaton utaztunk tovább. (…) Otthon már kicsi sárga virágok bontották szirmaikat az alacsony fűben, és már nyoma sem volt a télnek. A vonatunk azonban havas tájakra kanyargott, az ablakok jegesek lettek, az ajtón megjelent a zúzmara, az éjszaka hideg volt. Reggelre érkeztünk Szeredába. (…)
Édesanyám a nagyváradi kórházból Érmihályfalvára ment (…), ahol felkereste a kenézi tanító, vezetékneve Deac. Kenéz román település, közigazgatásilag Érsemjénhez tartozik. A faluban gyűjtést rendezett, és a pénzt jött átadni. Azt mondta, hogy még nem felejtették el, hogy a magyarok bevonulásakor (…) Édesapám a felkérés ellenére sem volt hajlandó Kenézben a román lakossággal ünnepeltetni a bevonulást, mondván, hogy számunkra keserűséget jelentett annak idején a román világ, és meg kell érteni, hogy most a románság érzi magát hasonló helyzetben. Az összegyűlt pénzből Édesanyám megvette a vonatjegyet saját számára és a kísérő fegyveres rendőr számára, mert amint kiderült, azt is Ő kellett kifizesse. (…) Az utazás a nagyváradi műtét után hosszú volt és nehéz. A rendőr elfoglalta az ülőhelyet, rádőlt a puskájára és aludt. Édesanyám míg bírta, lábon állt, aztán kénytelen volt a két ülés közt lefeküdni, fejét ráhajtva kicsi batyujára. Az utasok kíváncsian nézték, és találgatták, hogy vajon mit követett el szegény asszony?” (Csiha Csaba, Csiha Kálmán testvéröccsének visszaemlékezése. In: Heumann Erzsébet Katalin (szerk.): „És mégis fennmaradtunk”. Csiha Kálmán, Erdély 44. református püspöke emlékére. Jubileumi kiadvány, Budapest, 2017, 31-42.)
A kommunista kormány 1949. március 2-án életbe lépő, 87. számú törvényrendelete alapján másnap éjjel, ugyanazon időpontban a közel háromezer földbirtokos és arisztokrata családot teljes vagyonától megfosztották, és azok valamennyi tagját – a csecsemőktől az idősekig – kényszerlakhelyre (D.O.) száműzték. Ezen évforduló hónapjában is emlékezzünk az egyik legértékesebb kincsünknek, az erdélyi történelmi nemesi családoknak, mint máig pótolhatatlan társadalmi rétegnek, az eltiprására, majd teljes megszüntetésére.
