Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az új koronavírus-járvány sodrában eszünkbe juthat, hogy az emberiséget története során nagyon sok ragályos betegség – tífusz, pestis, kolera, diftéria, himlő, vérhas, malária stb. – támadta, amelyek egy, sőt több világrészre is kiterjedtek. Így elődeink is időről időre megtapasztalták az egészségünkre és az életünkre törő parányi mikroorganizmusok pusztító erejét, amit isteni csapásnak tekintettek, és ami néha felért egy világháborúval. A pestis áldozatainak emlékét Európa városaiban, hasonlóképpen Temesváron és Aradon is például pestisoszlopok, Szentháromság-szobrok őrzik.
– Ezek a járványok hogyan érintették tágabb és szűkebb hazánkat? – kérdeztük a neves marosvásárhelyi történészt, főlevéltárost, Pál-Antal Sándort, aki nemrég vette át Csíkszeredában a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, és aki érdekes írásokban számolt be a pestis erdélyi vonatkozásairól.
– Ezer évre visszatekintve a gyermekeket érintő ragályos betegségeken kívül (kanyaró, toroklob és hasonlók) Európában három kiemelkedő világjárvány pusztította az emberiséget. Közel 500 éven át rettegtük a pestist, ami Ázsiából terjedt át Európába, és Erdélyt sem kímélte. Utolsó nagy hulláma – két felvonásban – a 18. század első felében sújtotta szűkebb hazánkat. Az 1708–11-es járványt vándorcigányok hurcolták be Moldvából, a következő, az 1718–19-es, Havasalföldről érkezett. Szintén keletről származott a kolera, ami az 1800-as években egy fél évszázadon keresztül számított rettegett betegségnek. A harmadik a spanyolnátha, vagyis az influenza, amely több áldozatot követelt, mint az első világháború.
– Ma már tudjuk, hogy a spanyolnáthát a H1N1 influenzavírus okozta, ami Európában kétmillió és világszerte 50 millió ember haláláért felelős.
– A spanyolnátha a modern korszak betegsége volt, amely az első világháború végén jelent meg, de viszonylag hamar, pár év alatt sikerült megfékezni. Azóta sem tűnt el teljesen, de eredményesen lehet védőoltással védekezni ellene.
A pestist visszaszorították ugyan, de megszűnéséig majdnem 500 évet kellett várni. Az 1330-as években, amikor ezen a földrészen megjelent, Nyugat-Európa lakosságának jelentős részét kiirtotta. A szakemberek szerint azokon a vidékeken, ahol teljes erővel dühöngött, egy-egy alkalommal elhunyt a lakosság egyharmada.
A pestisjárvány hullámai közül alaposan egyet tanulmányoztam, és erről szólt az akadémiai székfoglalóm is (Pestis a Székelyföldön a 18. század elején). Ebből az időszakból már komoly levéltári adatokkal, konkrét forrásokkal rendelkezünk, amelyek alapján pontosan, településekre lebontva fel tudtam mérni: milyen pusztító ereje volt részben az 1708–1711-es, és alaposabban az 1718–19-es pestisjárványnak. Míg az első kiterjedt Magyarországra, Lengyelországra, azaz Közép-Európára, az 1718–19-es leszűkült elsősorban Erdélyre, annak is a keleti részére, a Barcaságra, Székelyföldre és a Mezőség egy részére. Ekkor a járvány össz-erdélyi viszonylatban kiirtotta a lakosság 20 százalékát, a Székelyföld lakóinak a 40 százalékát, a legsúlyosabban pedig a Barcaságot érintette.Onnan terjedt északra és nyugatra is. És ne feledjük, hogy a pestis meleg időben és nagy szárazság idején volt a legveszélyesebb. 1718–19-ben a hosszan tartó szárazság miatt az éhhalál is fenyegette a lakosságot, és áldozatokat is szedett. Sokan kivonultak a falvakból a hegyekbe, a lakosság egy része pedig nyugatabbra költözött, és többé nem tért vissza. Így a székelyföldi lakosságcsökkenés jóval meghaladta a 40 százalékot. A hatalmas kárt, amit a társadalomban tett, sok évtized múltán lehetett csak kiheverni.
– És közben fokozatosan veszített az erejéből; miért?
– Válaszul példaként a Székelyföldre vonatkozóan mondhatom, mert az itteni viszonyokat ismerem, hogy részben azért, mert ekkor már megismerték a járvány elterjedésének módját, és megpróbáltak védekezni ellene. Az 1719 utáni években a kormányzat, bécsi utasításra, már eredményes egészségvédelmi intézkedéseket hozott: vesztegzárakat létesítettek a határátkelőknél, elszigetelték a fertőzött területeket. A családokat, ahol beteg volt, elkülönítették, a temetéseken való részvételt megtiltották, a ruhákat elégették, szellőztettek stb., kötelezték a vármegyék, a székek, a nagyobb városok – vagyis a törvényhatóságok – vezetését, hogy képzett orvosokat és más egészségügyi személyeket képeztessenek és alkalmazzanak. Az egyre több megelőző és védekező lépés eredményeként hatásosabb lett a lakosság felvilágosítása és önvédelme. Így a következő hullámok, az 1735–36-os, és az 1755-ös járványok már sokkal kevésbé voltak pusztítóak. Érdekes, hogy a pestis megszűnéséhez jelentősen hozzájárultak a patkányok. Ismert tény, hogy a pestist a házi patkányok bolhája közvetítette, viszont az 1770–80-as években viszont fokozatosan elterjedt Európában a nagyobb testű skandináv patkány, és kiszorította élőhelyéről a házit. A skandináv patkány pedig nem terjesztette a pestist.
– A nyugalom nem sokáig tartott, ugyanis felütötte a fejét egy újabb járvány…
– Egy fél évszázad múltán, 1831-ben – ugyancsak Moldovából – Erdélyben is megjelent a kolera, amely körülbelül 50 évig volt érezhetően jelen a nálunk pusztító járványos betegségek sorában. Már megjelenésekor az Erdélyi Főkormányszék eredményes egészségügyi intézkedéseket hozott a járvány megfékezésére. Mivel a kolerának az egészségtelen környezet, a nem higiénikus életmód, a szennyezett víz volt az oka, ezek kiküszöbölésével csökkenteni lehetett a járvány terjedését. Megjelenésekor nem volt olyan pusztító hatása, mint a pestisnek, de öt évre rá ezt is megérezte a lakosság. Így 1836-ban Marosvásárhely lakói közül több mint 200-an pusztultak el kolerában, amiről anyakönyvi kimutatás is készült. A járvány 1848–49-ben újra megjelent. Ennek lett az áldozata Bodor Péter is. Az ezermester, mint gyutacskészítő, Marosvásárhelyről a visszavonuló honvéd csapatokkal 1849. augusztus elsején Kolozsvárra távozott, és ott hunyt el váratlanul „epemirigyben”. Temetéséről egy korabeli kolozsvári újság tudósított. Vidékünkön a kolera, más ragályos betegségekkel társulva, a legtöbb áldozatot 1882-ben és 1883 elején szedte. Ekkor a kolerával együtt pusztított a toroklob (torokgyík) és a kanyaró is, ez utóbbiaknak főleg gyermekek voltak az áldozatai. Megemlítem, hogy az 1900-as lélekszámú Csíkmadarason kolerában ekkor elhunyt 186 személy, főként kiskorú gyerek, himlőben pedig 18. A ragályos betegségek – a kanyaró, a szamárhurut, a vörheny, a toroklob a gyerekek soraiban, a gümőkór, vagyis a tuberkulózis pedig felnőttek között – végzett rendkívül nagy pusztítást még a 20. század elején is.
– A harmadik nagy járvány, a spanyolnátha mennyire érintette Erdélyt?
– Ezt nem tudom megmondani, mert nem foglalkoztam vele, és olyan tanulmányt sem ismerek, amely a spanyolnátha hazai elterjedését részletesen ismertette volna. Az viszont tény, hogy négy évnek kellett eltelnie, mire megszűntnek tekinthették, de azóta sem tűnt el végleg. Különböző mutáns változatban évente újra megjelenik. A védőoltás azonban eredményesnek bizonyult, és biztosítja, hogy a lakosság zöme elkerülje vagy könnyebben vészelhesse át a betegséget.
– Közel száz év elteltével következett a negyedik nagy járvány. Mi a véleménye az új koronavírus-fertőzésről?
– Már több mint tíz hónapja nyögjük ezt, és véleményem szerint ennél több idő kell ahhoz, hogy lecsendesedjen. És szeretném, ha ezt is megérnénk.