A perspektívák kereszttüzében

* Az Evangélium vegyes kar élén Szatmári Ildikó, a barokk kórustalálkozó megálmodója
Forrás: A Gecse Utcai Református Egyházközség Facebook-oldala

A XIII. barokk kórustalálkozóról 

Ismét egybesereglett tíz karvezető és mögöttük – velük –, mellettük állva felsorakozott 11 kórus, hogy a Marosvásárhelyi Gecse Utcai Egyházközség történelmi jelentőségű épületében, a Kistemplom néven is ismert gyülekezeti házban 2026. május 25-én, a XIII. barokk kórustalálkozó alkalmából – mint egykoron őseink – zenén keresztül ünnepet üljön a lélek, a pünkösd ünnepét. 

Erre a kivételes alkalomra hívtak meg engem úgy, mint a rendezvény kiértékelőjét. Felkérésre kilépni a sokadalomból, előállni annyi lelkes, daloló kedvű ember elé, nagy megtiszteltetés! De bevallom, számomra ez felelősségtudatot ébresztő felismerés is volt. 

– Ki is vagyok én? – boncolgattam magamban – egy zenész, aki elmondja a szubjektív véleményét, azt, hogy szerinte milyennek tűnt intonációs, prozódiai, metrikai-ritmikai és énektechnikai szempontok szerint kinek-kinek a karvezetői útmutató munkája és ezen keresztül kórusának az előadása? Vagy esetleg a Zene képviseletében egy közvetítő vagyok, aki feladatot kap, s aztán diagnosztizál, és megoldást javasol? De végtére a zene is Valakinek a képviseletében áll s közvetít. Tehát jó lenne a forráshoz visszatalálni – biztattam magam –, hogy el ne kalandozzak kiértékelő szavaim során, hogy azt továbbítsam, aminek el kell hangoznia.

Ezért kivetettem magamból mindenféle okoskodást, és hagytam, hogy mint egy tabula rasára érkezzenek felém az oktató gondolatok s az észrevételek. Érkeztek is, kérdés formájában: 

– Elgondolkodtál már azon, hogy az ember egymagában még egy kánont sem képes elénekelni? Mivel csak egy torkunk és egy pár hangszalagunk van, a klasszikus értelemben vett kétszólamú kórusműveket egyedül nem tudjuk kiénekelni. 

– Hogyan tudnánk azt csak magunkra előadni, s ráadásul olyan könnyeden, üdén, mint ahogy a Marosvásárhely-Vártemplomi Református Egyházközség Musica Humana női kamarakórusa (karvezető: Sikó Szidónia) Antonio Caldara Kakukk az erdőben című kánonját megszólaltatta? Vagy oly lelkesen és meggyőzően, mint ahogy a marosvásárhelyi Barátok kórusa (karvezető Márton Zsolt Barna) Händel Csak téged illet tisztelet című, nem egyszerű alkotását hallatta? S hogy tudnánk úgy, olyan mélyen alámerülni, és a részvét hangján, mély töltetűen énekelni, mint ahogy a Disznajói Református Egyházközség vegyes kara (karvezető Serfőző Madocsa) Bach János passiójából az Ó, Krisztusfő sok sebbel látomását tolmácsolta, vagy akár a Gaudete búzásbesenyői kamarakórus (karvezető Szakács Zoltán) előadásában ahogy hallottuk, fényes csillogású hangszínnel Telemannak a Jézus szent nevéről való zenei elmélkedést?

 Ahhoz, hogy egy hangköz megszólaljon, két emberre van szükség, s a hármashangzat esetében már háromra. Olyan ez, mint egy matematikai képlet, amelyhez odaillik az információim szövevényéből tisztán, elegyítetlenül előcsillanó Ige: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Máté 18:21).

– Mi egyéb ez, ha nem a Zene közvetítői mivoltára való utalás? Hogy általa, mármint a zene által, Ő (vagyis a Teremtő) velünk van, és mi Ővele lehetünk?

Az ember vágyik a harmóniára. De egyedül az akkordnak csak egyik elemét tudja kiénekelni, a tercét, a kvintjét vagy az alaphangját… Nincs mese, csak egyszerre és csak együtt lehetséges, mert csak úgy tudjuk – vertikális dimenziókon keresztül – a melódiát harmonikussá tenni. Csak kórusban tudunk kiénekelni egy szép, fényes, reménységet keltő dúr akkordot vagy egy lágy, gyengéd, a sírókkal együtt síró moll akkordot. És ebben segédkezik a karvezető, hogy ki-ki pontosan oda helyezze a hangját, az ő szólamát, ahol az tisztán kapcsolódik a többihez. Nem könnyű feladat. Mert megeshet, hogy amikor a karvezető úgy érzi, mindent megtett annak érdekében, hogy a mű tisztán szólaljon meg, akkor jön valaki, és azt kérdi tőle: 

– A természetes vagy a temperált hangrendszeren belül érzed ezt a dallamot? Micsoda apróságok! De ezek a szinte észrevehetetlen, nüanszbeli különbségek mégis ott vannak, s talán ezért halljuk szubjektíven, más és más füllel, más és más lelkülettel egy-egy kórus produkcióját… A zenében a komma egy nagyon apró hangköz, és lehet nagyon jelentéktelen. Viszont naggyá nőhet azok zenei világában, akik a hangközöket a természetes hangolásnak megfelelően, a rezgésszámarányokon alapuló kritériumok szerint érzékelik. A zeneelméletben a nagy szekund, vagyis az egész hangtávolság (pl. Do-Ré) = 9 püthagoraszi kommára osztható. A természetes hangolás esetében az egész hangtávolságon belüli 2 féltávolság nem azonos méretű: Do-Do# = 5 komma, Do#-Ré =4 komma: Do-Réb=4 komma, Réb-Ré= 5 komma. Tehát a nagyobb méretű az úgynevezett kromatikus félhang, s lényegében az határozza meg, hogy milyen irányba, felfele vagy lefele haladjunk. A temperált hangolás során az oktávot már pontosan 12 egyenlő félhangra osztják fel, ott az egészhang-távolságon belüli 9 komma testvériesen osztódik kétfele. Ezt gyakorlatban a zongora fekete billentyűin keresztül tudjuk a legszemléletesebben érzékeltetni. 

 – Ugye, a mindennapi életben, ha osztozkodni kell, nem mindegy, hogy kinek jut a 4, és kinek az 5 rész? Ha mindegy lenne, talán törvényre se mennének egymás ellen annyian. 

El kell fogadjuk azt, hogy minden viszonylagos. Tehát létezik olyan, hogy amire valaki azt mondja, hogy rossz, az tulajdonképpen nem is az, sőt, ellenkezőleg, nagyszerű.

Meg más irányból is megközelítve ezt a témát: ha valakinek a hangjára azt mondják, hogy csengett-bongott, pengett, zengett – büszkeséggel, jólesőn nyugtázza. Akkor miért van az, hogy semmiképpen sem jön le pozitív előjellel az 1Kor. 13:1 igeversből a „pengő érc és zengő cimbalom” hasonlata? Én úgy vélem, hogy Istennek lehet akár egy zenekritikája is: Ha van valamiben szeretet, az tökéletes, az jó! 

Az énekvezérek kórusaik számára nagy műgonddal választották ki ez alkalomhoz illőn a legmegfelelőbb szerzeményeket. Ó, mennyi fényt árasztó dúr akkordot építettek azok a barokk zeneszerzők műveikbe, s rejtettek el kottáikba! A karvezetők gesztusán és az énekkari tagok szívén keresztül érkeztek felénk ezek a jól megkomponált harmóniák, például akkor, amikor felcsendült a Marosludasi Református Egyházközség vegyes kara (karvezető Czirmay Izabella Mária) előadásában Marc-Antoine Charpentiernek, a francia barokk jeles komponistájának feldolgozása alapján az ősi keresztény hálaadó himnusznak, az úgynevezett Te Deumnak fenségesen ünnepélyes hangvételű nyitótétele, a Preludium vagy akkor, amikor a marosvásárhelyi Szent Kozma és Damján-plébánia kórusa (karv. Orbán Kálmán) G. F. Händel művészetének egyik igen fennkölt és magasztos érzéseket kiváltó énekkari művét, a Győzelmi kórust hozta elénk. És nem maradt a harmóniák hátterében a szöveg sem. Keljen dalra minden ember – buzdítottak lelkesen, érthetőn Claudio Monteverdi olasz mester zenéjén keresztül a marosvásárhelyi Bernády kamarakórus énekesei (karvezető Márton Zsolt), s a vendégfogadó, Marosvásárhely-Gecse Utcai Református Egyházközség Evangélium vegyes kara (karvezető Szatmári Ildikó) előadásában, két J. S. Bach-mű közé ékelve ott volt az a mű, amelynek címén keresztül mintha az is hangot kapott volna: aki dalba kezd, annak ajkáról nem hiányozhat, mint ahogy olvassuk a német barokk komponista, Johann Crüger neve mellett magyarra fordítva: Zengj háladalt! – igen, a háladal!

A kórus ma, amikor az elidegenedés korát éljük, lehet mentőöv. Ennek apropóján, visszatérve „a ketten vagy hárman egybegyűlnek” fogalmához: 

A kórustalálkozón felekezeti szempontból is adva volt a kettő vagy három jelenléte. Voltak reformátusok, katolikusok, adventisták, és – ki tudja? – meglehet, hogy még ennél is gazdagabb felállításban gyűltünk egybe ünnepet szentelni. És ez nagyszerű!… Aztán kaptunk magyarázatot arra is, hogy miként idomul a mentőöv fogalmához a zene, ha ketten vagy hárman egyként szólaltatnak meg egy muzsikát, mint ahogy azt tették a Mezőfelei Adventista Egyház Reménység férfikarának (karvezető Kardos Csaba) tagjai. Sokan énekeltek, de oly tisztán, oly gyönyörűen, egyként, hogy akaratlanul is eszembe kellett jusson, hogy „egységben van az erő”. És voltak kórusok, például a Mezőpaniti Református Egyházközség Vivat vegyes kara (karvezető Zoltáni Attila). Ott álltak, nagy létszámban, mint a mező liliomai, teljes szívükből énekeltek, és három hegedűhang kísérte őket. Onnan, ahonnan magamnak helyet találtam, amikor beléptem a templomi sokadalomba, úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi filharmonikusok közül segédkeznek néhányan. Tévedésemnek hangot is adtam. Aztán megtudtam, hogy Gyenge Béla, Barabási Beatrix és Bartha Zalán érdemli a dicséretet. Noha a műsorfüzet sorai közt nevükre nem leltem, mint ahogy a szép zongorakíséretért a Tövisi Orchidea Evelynére sem (Reménység kórus), itt mondok köszönetet Nekik és ugyanakkor Szőnyi Márta zongoratanárnőnek (Musica Humana), akik a kórustalálkozón való aktív jelenlétükkel emlékeztettek az a cappellán kívüli, hangszerkíséretes kórusmuzsika különleges hangzásvilágára s a hármas egységen belül (karvezető–kórus–hangszerjátékos) mindegyikük kamarazenei feladatkörére. 

Nem tudok nem elfogulatlanul írni a XIII. barokk kórustalálkozón elsőként fellépő, nagy múltú Marosvásárhely–Vártemplom Református Egyházközség Psalmus vegyes karáról (karvezető Bukovinszky Csáky Tünde). Generációk ölelkezése – mondtam magamban, ahogy kitűnt az első sorból a még csak XI. osztályos Gyarmati Gyopár alakja, s amikor a szólórészeket énekelte, képzeletemben ott álltak mögötte, hallgatagon, de figyelőn, a láthatók mellett mindazok, akiknek e kórus fontos volt, és féltő szeretettel éltetni kívánták nemzedékeken átívelőn. Pünkösd hétfőjén Esterházy Pál (1635–1713) zenéjén keresztül múlt és jelen összefonódásában együtt lélegezni, együtt óhajtani és kimondani: „Jövel, teremtő Szentlélek” – ez valóban mentőöv volt. Az elidegenedés elleni túléléshez, a nemzeti fennmaradáshoz, az ünnepek méltó módon való megtartásához. Köszönet érte! 

Makkai Gyöngyvér