Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Miután a felhőkből kibújik a vasmadár, távolról feltűnik a Vezúv vonulata, alatta a hegyet körbeölelő várossal, a Nápolyi-öböl tenger felé nyúló két félszigetével, a távolban szétszóródott szigetekkel, apró fehér pontok a temérdek hajó, amelyek a szélrózsa minden irányába csíkot húznak a nagy kék vízen. Csodálatos, fenséges látvány. Nem hiába vonzza e vidék évente turisták milliót az egész világból. A repülőtér is a városban van, körülötte ipari zóna, úthálózatok, viaduktok kusza erei futnak szanaszét. Ahogy a légikikötő bejáratához érünk, magával ragad a hangulat. A repülőtéri buszra váró tömeg látványa, az ügyfeleknek hangosan a szolgáltatásukat kínáló taxisok áradata. Nagyvárosba érkeztünk. Az alábbiakban néhány pillanatképpel a város hangulatát próbáltam felidézni.
Nápoly Róma és Milánó után a legnagyobb olasz város, lakossága kb. egymillió fő. A környező településekkel együtt, amelyekkel teljesen összeépült, lakossága 3,1 millió, ezzel a második olaszországi legnagyobb városi agglomeráció. Hogy ez mit jelent? Azonnal megtudjuk, ahogy taxiba ülünk, és a város felé tartunk. Nem haladunk sokat, máris forgalmi dugóba kerülünk. Dudálással próbálnak helyet szorítani maguknak a sietősebbek. Aztán, ahogy haladunk a belváros felé, egyre több kismotoros jelenik meg, akikkel a későbbiekben is sűrűn találkozunk. Igazi bravúr egy ilyen járgányt vezetni, az autók között lavíroznak, akár az ellentétes sávon is. A körforgalomban az halad tovább, akinek sikerül.
A gyalogátjárón, bár valamennyire betartják a villanyrendőr jelzéseit, bármikor megjelenhetnek a gyalogosok, ahol pedig nincs szemafor, ott igencsak figyelmesen kell átkelni az úttesten. Lazán veszik a közlekedési szabályokat. – Pokoli forgalom – jegyzem meg, olasznyelv-tudásomat előhalászva, a gépkocsivezetőnek, aki nyugtázza, mindennapos ez errefelé. És nyugodtan forgatja a kormánykereket, egy alig pár centivel mellette elhaladó autót látván megcsóválja a fejét, aztán megérkezünk bérelt lakásunkhoz.
Temérdek turisztikai látványosság van, képtár, múzeum, kastély, ahova érdemes elmenni. Mindenképpen ajánlatos felmenni a Vezúvra (erről írtunk korábbi cikkünkben), ahonnan a nagyvárosi övezetre, az öbölre tekinthetünk le. Aztán közelebbről ott van a Szent Elmo- (Szent Erasmus) erőd, amelynek építése 1329-ben, Anjou Róbert idejében kezdődött, és 1343-ban fejeződött be, valamikor börtönként is működött, de amiért érdemes felkapaszkodni (felvonó is van), az a csodálatos látvány. A vallási turizmust kedvelők itt bőven találnak látnivalót, ugyanis Nápolynak egyes források szerint 448 történelmi temploma van, mi csupán 12-be néztünk be. Ezek közül a leglátogatottabb a nápolyi dóm, amely méretében is lenyűgöző, hiszen a nápolyi főegyházmegye fő székesegyháza. Külön kápolnában őrzik Szent Januáriusz (San Gennaro), a város védőszentjének vérereklyéjét. San Gennaro Benevento püspöke volt, aki a diocletianusi kertésztényüldözések idején, 305. szeptember 19-én halt vértanúhalált. A legenda szerint a halálos ítéletét kimondó bíró megvakult, a vadállatok, amelyek elé vetették, nem támadták meg. A szentet végül lefejezték, ekkor gyűjtötte össze egy asszony a vérét, és őrizte meg. Az első vércsoda 1389-ben esett meg, amikor a szent holttestét az eredeti temetkezési helyéről Nápolyba szállították, és az ampullában tárolt vérereklye folyékonnyá vált. Az ampullát évente kétszer, május első szombatján és szeptember 19-én kihozzák a templomból. Úgy tartják, hogy ha a vér nem cseppfolyósodik, akkor katasztrófa éri a várost, ennek előtörténete az, hogy egy korabeli kitöréskor megakadályozta, hogy a Vezúvból kiömlő láva elérje a települést. A szent csontjait a főoltár alatti Carafa-kápolnában őrzik, süvege (mitrája) és nyakék keresztje a sekrestyéből átalakított kincstárban látható. A Santa Restituta-bazilika egy 4. századi őskeresztény templom korabeli mozaikokkal. A magyarok számára is érdekes hely, ugyanis a dóm Szent Lajos-kápolnájában helyezték örök nyugalomra I. Lajos magyar király öccsét, az 1345. szeptember 18-án Aversában meggyilkolt Endre herceget, Nápolyi Johanna férjét. Kihagyhatatlan a San Severo-kápolna márványszobraival, a Santa Chiara- (Szent Klára) kolostor csempézett kerengőjének oszlopaival, és sorolhatnánk tovább a temérdek vallási, műépítészeti és művészeti értékkel rendelkező templomokat.
A nápolyiak (és nem csak a városbeliek) nagyon vallásosak, minden hétnek van egy szentje. Ezt látni úton-útfélen, hiszen majdnem minden sarkon van egy kis oltár, ahol az utcában, szomszédban nemrég elhunytaknak állítanak emléket, fotókkal, gyertyákkal, rózsafüzérrel emlékezve meg róluk. Van egy újkori szent is, akit nemcsak Nápolyban, hanem az egész Campania régióban dicsőítenek. Diego Armando Maradonát istenként tisztelik. Láttam angyalszárnyakkal megfestett freskóját, mozaikkal kirakott miniatűr alakját, van Maradona-spritz, -pizza, szobrát a nápolyi futballcsapat keretével szuvenírboltokban árulják, és vele együtt azokat a focistákat is szentként tisztelik, akik benne voltak abban a csapatban, amely megnyerte az olasz bajnokságot.
Aki eljut Nápolyba, ne hagyja ki a Spaccanapoli utcát, amely a szó szoros értelmében kettéhasítja (spacca – hasítani) az óvárost. A szűk utcában éjjel-nappal olyan nyüzsgés van, hogy alig lehet haladni. Vendéglők, pizzázók, kávéházak, szuvenírboltok sorakoznak egymás után, az utcára helyezett tenyérnyi teraszhelyiségekkel. Kézművesek, régiségkereskedők és mindenféle fura szerzet megfordul ezen a helyen, ahova még a nap se süt be, és utcakövei olyan kopottak, hogy igencsak oda kell figyelni, nehogy megbotoljon az ember. Ehhez társulnak a helyiségekből kiáramló illatok, az elhagyatottabb sarkokban, kapualjakban „felejtett” szemét szaga, a templomokból kiáradó tömjénillat, és néha érezni az utat törő gyalogos parfümillatát vagy izzadságszagát. És mindezt az árusok hangos (reklám-) kiáltásai tarkítják az ide is befurakodó autók és motoretták burrogása, az áradó tömeg morajlása mellett. Azt mondják, ilyen a nápolyi, a dél-olaszországi lélek is. S ha már a nápolyi jellegzetességeknél tartunk, ide tartozik, hogy Nápoly a pizza szülőhazája. Kipróbáltam, kértem egy „eredeti” nápolyi pizzát. Mindamellett, hogy remek a tésztája, az összetétele igencsak szerény, a szokásos paradicsomos öntetet füstölt hallal egészítik ki. Ettem már jobbat is...
Amint említettem, Nápolyban van bőven látnivaló, egészen a föld alatti mélységekig. Nápoly ugyanis vastag tufarétegekre települt, amelyeket az évszázadok során építőanyagként használtak fel, és nem csak erre volt jó. A vulkáni eredetű darázskő ugyanis könnyen megdolgozható, és nagyon szilárd. A spanyol negyed alatt egy egész alvilági városrészt alakítottak ki; egy templomból megközelíthetők a több mint 50 méter mélyen levő egykori víztározók, ahol a lapismúzeum (lapis – tufakő) is található. Mindkettő menedéket nyújtott a második világháborúban a lakosoknak. Ma is látni a kialakított mellékhelyiségeket, a túléléshez szükséges élettereket.
Egy másik hátborzongató hely a város Capodimento részén levő San Gennaro és San Gaudioso katakombák. Az előző különleges figyelmet érdemel, hiszen itt volt a Nápolyhoz igencsak kötődő püspök sírkamrája (innen szállították át csontjait a dómba), és ezért a több mint 2000 éve (az ókori római időkben) használt, vájt temetkezési hely őskeresztény templom lett, az emeleti helyiségei a kereszténység elterjedésekor keresztelőhelyként szolgáltak, föléje pedig megépült a római Szent Péter-bazilikához hasonló San Gennaro-bazilika. A katakombákat a napóleoni időkben egészségügyi okok miatt kiürítették, az emberi maradványokat a közeli temetőben hantolták el.
A katakombáknak különös modern kori története van. Ugyanis mindkét katakomba az egyház gondozásában volt, és a 2000-es évek végére igencsak tönkrement. (Ez nem meglepő, hiszen nem egy városi középületet, műemlék épületet láttunk siralmas állapotban.) Ekkor került az egyházközséghez Antonio Loffredo pap, aki létrehozta a La Paranza egyesületet, amellyel az volt a célja, hogy rendbe hozza a katakombákat, ugyanakkor a környékbelieken is segítsenek, ugyanis a külvárosi negyedben elég nagy volt a szegénység, a Camorra maffia táptalaja volt. A kezdeményezést felkarolta a nápolyi püspökség is, alapítványt hoztak létre, régészeket, restaurátorokat, történészeket foglalkoztattak a 13.000 négyzetméteres „alvilág” értékesítésére. 44 új munkahelyet létesítettek, és több fiatalt mentettek meg a Camorrától. Tevékenységüknek köszönhetően évente több mint 150.000 ember látogatja a katakombákat. Ezenkívül kevéssé használt templomokat alakítottak át közösségi térré, kiállítóteremmé, és mentettek meg a pusztulástól. Ezért az idén a La Paranza elnyerte az Europa Nostra európai örökség díjat.
A katakombák egyik kijárata egy ilyen elhagyott, egykori középkori templomon keresztül vezetett, amely évtizedekig a hozzá csatolt kórház (San Gennaro) raktárhelyisége volt. Idegenvezetőnk elmondta, az a legújabb tervük, hogy ez is kulturális térré váljon. Szűk udvaron keresztülmenve – a hullaház mellett elhaladva – találjuk meg a kijáratot, amely egy keskeny térre vezet. Kismotorokra támaszkodó, szúrós tekintetű férfiak előtt lépkedünk, keresve a főutca felé vezető utat. Életemben először féltem megnyomni a fényképezőgép kioldóját. Lehet, hogy csak képzelődtem, vagy valóban a hírhedt bűnszervezet tagjai előtt haladtunk el, akiknek gyanús minden arra járó idegen? Ez is a nápolyi fílinghez tartozik. Aki nem hiszi, járjon utána.