Szórványvár Válaszúton

A munka folytatódik

Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató több mint 60 évi gyűjtőmunkáját követően szülőfalujában, Válaszúton, az egykori családi birtokon 1992-ben létrehozta a nevét viselő alapítványt, amely azóta nem csak a népi kultúra, hanem a szórványmentés egyik fellegvára is lett. Kallós Zoltán 2018 februárjában hunyt el. Szellemi, tárgyi hagyatékát az alapítvány gondozza, mi több, bővítik az iskolát is. A vírusjárvány miatt az utóbbi két évben a szokásosnál kevesebben keresték fel a múzeumot, de a korlátozások feloldásával remélik, hogy a régi lendülettel indulhatnak újra a tevékenységek. Mindezekről Balázs-Bécsi Gyöngyivel, az alapítvány elnökével beszélgettünk. 

– Távozását követően az általa elindított lendülettel folytatják azt a felbecsülhetetlen értékű szellemi munkát, amelyet örökségként hátrahagyott Kallós Zoltán…

– Amint honlapunk beköszöntőjében is megfogalmaztuk, a Kallós Zoltán Alapítvány egy széles körű, több lábon álló intézmény, amelynek három fő tevékenységi része van: oktatás, közművelődés, és a névadó néprajzi gyűjteményének gondozása. Missziónk a magyar népi kultúra továbbörökítése, a szórványmagyarság összefogása, erősítése, Kallós Zoltán hagyatékának gondozása és az erdélyi népi hagyományok megőrzése, ezek átadása a fiatal nemzedékeknek. 27 éves munkánk bizonyítja, hogy ez a tárgyi és szellemi hagyaték felfrissített tartalommal átörökíthető. Míg Zoli bácsi élt, és most is az a prioritásunk, hogy az általa összegyűjtött néprajzi értéket megmutassuk, átadjuk minden nemzedéknek az óvódáskorúaktól a középiskolásokon át az egyetemistákig, de ugyanúgy a családoknak is, és tegyük érdekessé minden társadalmi rétegnek. Immár három évtizede sikerrel működtetjük azokat a tevékenységeket, amelyekkel igyekszünk mindenkit megszólítani. 

– Miként lehet a népi kultúra felé irányítani a figyelmet, és fenntartani az érdeklődést az elektronikus kütyük által uralt, globalizált világban, ahol – főleg az ezen felnőtt nemzedék tagjai – elfelejtik gyökereiket az egyre jobban urbanizálódó vidéki településeken is? 

– Sohasem volt egyszerű a népi kultúrát átadni másoknak, főleg azoknak, akik nem ebbe születtek, mert ahhoz, hogy valaki megízlelje, találkoznia kell vele. Sajnos az iskolák tanrendjében nem szerepel a népi kultúra oktatása. Ha a tanári karban, az iskola vezetőségében nincs olyan, aki ezt fontosnak tartja, akkor a tanintézményekben keveset foglalkoznak ilyesmivel. Tisztelet a kivételnek. Ezért tartjuk fontosnak az általunk szervezett vándortevékenységeket, amikor elvisszük azt a fajta tudást, amit mi a szórványkollégiumban tanuló gyerekeinknek minden héten átadunk. Olyan iskolákat keresünk fel, ahol még működik magyar tagozat, és tudjuk, hogy nem jutnak hozzá az ilyen kultú-rához. Munkatársaink – köztük múzeumi szakértő, zenekar, énekes – havi rendszerességgel, korosztályoknak megfelelő tematikára bontva, meglátogatnak egy-egy iskolát. Igyekszünk az iskola tájegységének megfelelő tárgyakat vinni, például a Mezőségen mezőségit, Kalotaszegen kalotaszegit, hogy ismerjék meg saját régiójuk egykori használati tárgyait. Ezt szintén a tájegységnek megfelelő zene-, tánc- és népdaloktatással fűszerezzük. Ebbe a Kolozsváron működő népzene- (hangszer és ének) iskolánk diákjai is bekapcsolódnak. Ezenkívül pedagógus- és felnőttképzésünk is van itt, Válaszúton, mert hatalmas kincs áll a rendelkezésünkre. A vírusjárvány miatt a tavaly kihagytuk, de addig tizenegy évig volt játszóház-vezető tanfolyam, ahol népi játékokat, gyermekdalokat, apró kézművesfogásokat, természetes anyagokból előállítható tárgyak készítését oktattuk olyan pedagógusoknak, akik mindezt mindennapi tevékenységükben alkalmazhatják. És hogy mennyire szükséges az ilyen foglalkozás? Álljon itt egy példa: egyik vándortevékenységen Tordán jártunk, és vászonzsákokat vittünk magunkkal. Az osztályból csak négy gyerek mondta, hogy látott ilyent a nagymamájánál, a többiek nem is tudták, mi az. Már nem négynyüstös zsákban vásárolják a finomlisztet, hanem kilós papírzacskókban és – tegyem hozzá – konyhai törlőruhával sem találkoztak, mert otthon már papírt használnak. 

– Nem csak azért került az érdeklődés hátterébe a népi kultúra, mert egyre kevesebben találkoznak a tárgyi, szellemi örökséggel, hanem azért is, mert ma már más a divat, nem „ciki” népi öltözetet viselni, lakásunkban a modern használati eszközök dominálnak. 

– Kézművestáborainknak az a lényege, hogy az itteni mintakincsből a résztvevő saját elképzelése szerint újragondolja, -tervezze a saját maga készítette tárgyakat, használati eszközöket. Az viszont számunkra nagyon fontos, hogy a motívumkincsek tájegységhez kötődően felismerhetőek legyenek, és az átlényegítésük ne hajoljon át giccsbe. Ha nem megfelelő oktatót kérünk fel a tudás átadására, akkor ezt a nagyon vékony határt hamar át lehet lépni. Vigyázunk arra, hogy az oktató ezt a fajta tudást milyen formában, módszerrel, irányítással adja át, mert ha ez nem megfelelő, a következő generáció már nem a tiszta forrásból merítkezik, és akkor „kihalnak a gyökerek”. Természetesen már nagyon kevés olyan ház van, ahol használják a szőttest abroszként, vagy a gyapjú ágytakarót. Viszont ezeknek a motívumai, a színviláguk, a mintakincsük ettől függetlenül megjelenhet a mai házakban, olyan terekben, ami használható és modern is egyben. Ez a célunk. A múzeumban megcsodálhatjuk a tisztaszobát, de a mai házakban senki nem fog tisztaszobát berendezni, mert nem lakható, ezt a funkcióját elveszítette. De bekerülhet az egykori tisztaszobába az ágyon felrakott párna vagy asztalterítő motívuma valamely mai tárgyra, akár egy pici festett ládára, ékszeresládikóra. Sok dolog van, ami a régi használati tárgyak közül, újraértékelve, helyet kaphat a modern lakásokban, csak erre nyitottnak kell lenni. Tavaly például elindítottuk a Kallós-kollekciót, amely egy ilyen kézműves-foglalkozáson született meg, és egy párnavég mintájából kiindulva sok szép ruhaköltemény jött létre.

– Nem megyünk vissza az 1960-as évekhez, amikor Kallós Zoli bácsi elkezdte gyűjteni a felbecsülhetetlen eszmei értékű tárgyokat. Az 1990-es évektől azonban egyre kevesebb autentikus népi tárgy bukkan fel a falvakban. Úgy tűnik, ma már egyre többen fordultak el ettől a világtól. Miként lehet mégis erősíteni a népi kultúra, hagyaték szeretetét vidéken, és hogyan lehet ezt behozni a városba? Egyáltalán maradt-e még gyűjtenivaló ezen a téren? 

– El kell fogadnunk, hogy az ilyen jellegű változás természetes folyamat, hiszen változik a világ, átalakulnak a körülöttünk levő dolgok, és más lesz az ember értékítélete is. Viszont arra nagyon kell vigyáznunk, hogy azokat a tereket, ahol ezt még be tudjuk mutatni, azt a gazdagságot, ami a miénk, tudjuk megérintetni az emberekkel, és akkor nyert ügyünk van. Amikor 2010-ben az első kiállítást berendeztük, Zoli bácsi mindegyre mondogatta, hogy nem érdekli a tárgyak elrendezése, csak minél többet állítsunk ki. Akkor nem értettem, hogy miért erőlteti ezt, mert amúgy is nagyon zsúfolt lett a kiállítás. Aztán a megnyitó után, amikor a néprajzosok azt mondták, hogy a tárlat nem szakszerű ugyan, de mellbevágóan szép, elfogadtam Zoli bácsi álláspontját. A reakció és az az érzés, ami a látogatás után megmarad az emberben akár két-három tárgy láttán, és utána ajánlja az ismerősének, hogy jöjjön el hozzánk, és nézze meg a kiállítást, mindent kompenzál. És bár korszerűsítjük a látogatási rendszert okostelefonon követhető idegenvezetéssel, semmi sem helyettesíti a személyes vezetést, azt a közös élményt, amikor a berendezések láttán valakinek eszébe jut, hogy egy-egy tárgyat még látott eredeti rendeltetésének megfelelő helyen nagyszülei házában. 

– Nem beszéltünk a harmadik pillérről, az oktatásról. Örömmel tapasztaljuk, hogy bővül a válaszúti bentlakás épülete. 

– Amikor elindult a szórványoktatás, Kallós Zoli bácsi négy gyereket hozott ide, hogy anyanyelvére oktassa. Ma már több mint 120 diákunk van. Válaszúton 1974-ben szűnt meg a magyar oktatás, 1999-ben azonban sikerült elindítani az óvodát, és újraindítani az elemi oktatást. Ezzel kezdetét vette a mezőségi oktatási program, amelynek fő célja, hogy megőrizze a magyar identitást, erősítse a magyarságtudatot az óvodától az érettségiig/szakképesítésig, biztosítsa a gyermekeknek a minőségi oktatást. Elemi iskolásaink (5–11 éves korosztály) Kolozs megyéből érkeznek, szakiskolásaink (15–18 évesek) Kolozs, Maros, Fehér, Szilágy és Beszterce megyéből. Amikor még kevesebb volt a gyerek, felépítettük a kézművesházat a kézműves szakképzésekre. Ahogy nőtt a gyereklétszám, azt is kénytelenek voltunk osztálytermekké, szálláshelyekké alakítani. Onnan lehoztuk a diákjainkat a kollégiumba. Ezért, és a járványügyi helyzet miatti követelményeknek eleget téve kénytelenek vagyunk bővíteni az épületet. Ezenkívül értékesítettük Zoli bácsi kolozsvári házát, és részben ebből Kolozsváron vásároltunk egy épületet, ahova a jelenleg több épületben szétszórt népzenei iskolát helyezzük el. Van egy mezőgazdasági tangazdaságunk a Kolozs megyei Felsőtőkön, ahol a mezőgazdasági szakiskolánkba járó diákok gyakorolnak. Az épületet Almásy Istvántól kaptuk 4 hektár területtel, ahol szarvasmarhákat is tartunk. A kúriában pedig van egy kis helyiség, ahol a gyerekek megtanulják, hogyan lehet sajtot, almalevet készíteni. Ugyanakkor felnőttoktatási rendszerben évente kétszer szakácsképzést szervezünk. A válaszúti központ mellett gyümölcsöst telepítünk. 1992-től az oktatási programunkba bekapcsolódott a szamosújvári Téka Alapítvány is. A rendszer úgy működik, hogy a környező településekről, olyan helyekről, ahol nincs magyar anyanyelvű oktatás, becserkészünk alsó tagozatos gyerekeket, és a családdal megegyezve elhozzuk őket a kollégiumba. Ötéves kortól biztosítjuk a bentlakást. Negyedik osztályig Válaszúton tanulnak, majd V-VIII. osztályba Szamosújvárra küldjük őket, ahol 1999-ben indult az oktatási program. Azóta létrejött a Kemény Zsigmond Elméleti Líceum, amelynek a bentlakását a Téka Alapítvány gondozza. Akik nem akarnak középiskolába járni, azok visszatérnek a válaszúti mezőgazdasági szakiskolába. 2014-ben szórványkollégiumot alapítottak Nagysármáson, ahol a Kallós Alapítvány jelenleg 15 gyereket gondoz. Így a Kallós Zoli bácsi által elindított munka a tárgyi mellett igazi szellemi értékmentés is. Megmaradásunk titka az anyanyelvünk, a népünket meghatározó szellemi-tárgyi kultúra ápolása. Mindezt szem előtt tartva végezzük mindennapi munkánkat.