A mindenkori és mindenholi magyarság nemzeti ünnepe

Március 15-e jelentősége

Karácsony és húsvét között, március idusán köszönt ránk a nagy nemzeti ünnep. Amióta a nemzeti önazonosság megvallásának hitelessége nem áll meg a trianoni megcsonkított magyar határnál, amióta kettős állampolgárként élünk itt, azóta lehetőségnél sokkal több március 15-ének erdélyi megünneplése: kötelesség. Sőt, nyugodtan kijelenthetjük: szívbéli szent kötelesség erdélyi magyarként emlékezni, mert ez erősít, egységesebbé, nemesebbé tesz. Ezért is nagy ünnep nekünk március 15. 

Dr. Gyéresi Árpád ny. egyetemi tanár: Ünnep és megemlékezés

– A történelmi fordulópontot jelentő események emlékezésre késztetnek és köteleznek. És minden ünnep az emlékezés jegyében egyben erőt is ad ahhoz, hogy biológiai lényünk méltó földi és szellemi nyomot hagyjon az utókorra. 

Lelkünkben hordozott virágkoszorúink sosem hervadnak el azokra emlékezve, akik az emberi szabadság oltárán a legnagyobb áldozatra is képesek voltak, a haladás, a szabad gondolkodás érdekében.

Az emberiség történetében szakadatlan küzdelem folyt a szabadságért, mert „az ember szabadnak született”. 

1848 magyar forradalma a szellem felvirágzását hozta, a nemzet tenni akarásának hihetetlen energiáit szabadította fel. De, mint annyiszor – előtte és utána – a történelemben gonosz erők tették, hogy csak évtizedek múlva ölthessenek testet a fejlődés megálmodóinak tervei.

Harminc éve eljött a szabad megemlékezések ideje. Az Európának is példát mutató magyar forradalom kitörésének évfordulója mindannyiunk szívében kitörölhetetlen ünnepnapot jelent akkor is, ha ezt nem piros betűk jelzik a naptárban.

Nap mint nap találkozhatunk városunkban is a negyvennyolcas forradalom emlékeivel. A Teleki-házban lakott a forradalmi csapatok legendás lengyel tábornoka, Jozef Bem, a Görög-ház erkélyes emeleti falán levő emléktábla tanúsítja, hogy innen indult utolsó útjára a forradalom költője, Petőfi Sándor, odébb, az Apolló-palotában gyülekezett a forradalmi ifjúság. 

Valahányszor arra haladunk el, jelképes főhajtással adózhatunk. Városunkban a régi időkben több szobor, obeliszk dicsőítette a nemzet nagyjait, 1990 után a Teleki-házon Bem-emléktábla és Petőfi-dombormű, a Petőfi tértől eléggé távol eső helyen pedig szobor hirdeti a kegyelet ébrenlétét.

Évente, július végén a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél fennkölt ünnepségeket szerveznek, melyek a kilencvenes években valóságos ünnepi zarándoklatot jelentettek.

Március 15-e a legszebb tavaszi ünnepünk. Dicsőség és hála mindazoknak, akik mindenkoron a szabadság és testvériség eszméinek harcosai voltak. 

Ennek jegyében tiszteljük történelmi emlékeinket, szülőföldünk értékeit, a jövő nemzedékek örökségét is. E nap üzeneteként idézem Petőfi Sándor Marosvásárhelyről feleségének írt levelének sorait: „Higgy! Remélj! Szeress!”

Dr. Nagy Attila főorvos, az orvostudományok doktora, költő: Tebenned bíztunk eleitől fogva

– Évfordulókról, nemzeti ünnepekről publikusan nyilatkozni nem szeretek. 

És mégis, igen, március 15., a magyar nemzeti ünnep az enyém is, és méltán vagyok büszke arra a szabadságharcra, melyet – amint azt mindenki tudja – egyedül a magyar nemzet igyekezett megnyerni, hiszen valóban a súlyos idegen elnyomás fojtogatta. 

Reformkori nagyjaink éveken át tartó igyekezete arra – a külső nyomás és a belső széthúzások okán –, hogy független önerőből prosperálóvá legyen a haza, kudarcot vallott. Nem volt ez sem idegen tőlünk, hiszen amióta a magyar törzsek betelepedtek a Kárpát-medencébe, és erős államot, keresztény királyságot hoztak létre, kb. ezer éve, folytonosan meg akarták semmisíteni azt hol ezek, hol amazok – mind szellemi potenciálját, mind a fizikai létét. 

Szent István királyunk ezt ismerte fel, és ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, illetve lett a korona jogi, elidegeníthetetlen személy.

Ennyire előrelátó, nemzetéért aggódó és cselekvő vezetője, királya az úgynevezett kulturált Európának azóta sem volt. 

Visszatérve március 15-ére: számomra ez a nap elsősorban a magamba fordulásé. Mert – habár utólag, tehát akkori nem résztvevőként, cselekvőként kerültem, felkérésre, e néhány sor elkövetésére, véleményemet elmondandó – ismervén nemzetünk súlyos történelmét, néhány kérdés számomra megválaszolatlan.

Reálpolitika része volt-e a forradalom vagy sem? Utánaolvasva Kossuthnak, Széchenyinek, Wesselényinek, Kemény Zsigmondnak, Kölcseynek, Petőfinek, Vörösmartynak, Görgeynek, az aradi 13-nak, no meg még sok mindenkinek és sok mindennek, úgy ítélem meg, hogy az akkori, teljesen érthető és jogos lelkesedés felülírta a józan észt. Egy szent szövetség árnyékában, egy Napóleont megbuktató összhatalmi terror deklaráltan, az elkövetkezendőkre is vonatkozó, véres bosszúért kiáltó udvarában fegyvert fogni a szabadságért – pláne világszabadság! – főbenjáró bűnnek számított, és számít ma is. De volt mersz, és akkora áldozatvállalás – egyedül nemzetünkben – (amely csak 1956-ban villan meg újra), melynek, a kor írott dokumentumai szerint is, az egész, haladni kívánó Európa drukkolt – de magunkra hagyott (akkor is).

Maradt tehát a bukás, a megőszült föld – de következett a polgárosodás, a kiegyezés (ám újabb bakival, mert kimaradtak belőle pl. a csehek) –, és vitathatatlan, hogy maradt az emelt fej méltósága is – amelyre napjainkban is igen nagy szükség van.

Nem csak megmaradni, de méltónak lenni is kell. Megszentelni a helyet, emlékét mindannak, ami nem megront, de beemel abba az örök panteonba, amely úgy a tied, hogy mindenkié leend.

Március 15. ezt üzeni nekem. 

Lelkesedjünk, de a realitás talaján. Maradjunk józanok, de sosem megalkuvók. Merjük a békességet, mert megismertük a gonoszt, amely mindig ugyanaz(ok).

Vörösmarty Szózatának szellemében kellene nevelkednünk és nevelnünk, hogy március 15. a mindenkori és mindenholi magyarság nemzeti ünnepe maradhasson. 

És ne feledjük soha a zsoltár szavait sem: Tebenned bíztunk eleitől fogva.

Dr. Kálmán Attila történész: A forradalom elbukott, de az eszméi napjainkban is élnek

– 1848. március 15-én a magyar nemzet saját kezébe vette sorsa alakítását. A forradalom szele majdnem azonnal végigsöpört Magyarországon és Erdélyben egyaránt. 

Március végén Marosvásárhely, áprilisban már a Székelyföld többi része is csatlakozott a forradalmi megmozdulásokhoz, később pedig bátran ragadott fegyvert a forradalom vívmányainak a megvédésére. Mind Pesten, mind Marosvásárhelyen elsősorban a fiatalság, diákok, egyetemisták, kancellisták voltak azok, akik gyűléseket tartottak, büszkén, félelem nélkül vállalták az elnyomás elleni harc felvételét. 

A magyar az egyetlen olyan európai forradalom, amely másfél éven keresztül kitartott eszméi megvalósítása mellett, fegyverrel a kezében próbált érvényt szerezni ennek, és amelyet csak két nagyhatalom együttes támadása tudott meghátrálásra kényszeríteni.

Március 15-e a magyar történelem legfényesebb lapja, azért is, mert több százan vállalták az eszméikért való kiállást, az ezzel járó lehetséges veszélyeket, a börtönbüntetést, a kivégzést. 

1848-ban a magyarságot a nemzeti, az általános emberi jogokért való harc vezette, olyan eszmékért való fellépés, kiállás, amelyeket egy megkövesedett politikai rendszer nem volt hajlandó elismerni. 

Napjainkban március 15-e nem csak a kokárdás, nemzeti lobogós ünnepségekről, hangzatos szónoklatokról, beszédekről kell szóljon, sokkal több ennél. Hogyan lehet átemelni a mindennapi életbe azt, amit az forradalom résztvevői kiharcoltak?

A forradalom elbukott, de az eszméi élnek napjainkban is: nemzet, kitartás, bátor kiállás, harc az eszméért, együttérzés az elesetekkel, összefogás, emberség mind követendő példák mindannyiunk számára.

Puskás László színész, a Csíki Játékszín társulatának tagja: Nyelvében él a nemzet

– Március 15-e egy szívszorongató, katartikus élményt juttat eszembe. Egy olyan életérzés van bennem ezen a napon, amely egységessé kovácsol minden körülöttem élő magyarral. Valahogy mindannyian egyet érzünk. 

Viszont ez az együvé tartozás – bevallom – nem tart ki egész évben. Az év többi napján nehéz összefogni olyan körülmények között, amikor kisebbségi létünk el-elhalványul a bürokrácia és a hangzatos ígéretek tengerében. 

Nekünk megmarad az a nap, amikor kokárdás lelkülettel büszkén kihúzzuk magunkat. Jogosan. És mégis remélem, hogy ez a nap erőt és értelmet tud adni egész évre a magyar létezésnek itt, Székelyföldön, Erdélyben és Magyarországon. 

Látjuk, hogy mi zajlik a szomszédos országokban. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a valamikori Magyarország és a mai konfliktusok között, még ha más dologról is beszélünk. Látjuk a pusztítást, a menekülő emberek ijedt arcát, és ilyenkor nekem újra eszembe jut március idusa. 

Arra gondolok, hogy vajon le tudnám-e tenni a fegyvert, ha én lennék a háború elszenvedője? A magyarok megtették Világosnál. Képes lennék-e a családomért, a közvetlen környezetemért ilyen áldozatot hozni? Hogy azt, amiért véremet adtam volna egykor, most idegen kézre adjam?

Családos ember lettem pár éve, és másképp látom most a világot.

Most úgy gondolom, hogy nincs az a pénz vagy négyzetméter föld, amit nem adnék oda a családom biztonságáért és nyugalmáért. Minden anyagi jó eltörpül mellettük.

Érthető az is, hogy Magyarország (is) tartózkodik egy ilyen konfliktustól. Voltaképpen tapasztalt vesztesek vagyunk háborúk terén. Mégis, ez a kicsi nép fel tudott állni, és úgy érzem, tényleg a talpán van. 

Egy több lábon álló ország, melynek egyik lába mi vagyunk, erdélyi magyarok, és én büszke vagyok erre. Talán így kellett legyen. Így kell élnünk és alkotnunk elcsatoltan, és nem elhagyottan. Nem szeretem, amikor a magyart a széthúzással azonosítják. Bár a politikai szférában igencsak megoszlanak az oldalak, nekünk arra kell törekednünk, hogy egymást segítsük és megértsük. 

Hiszek a fejlődés folyamatában. Korántsem hiszek a pártvonalon megítélt emberben. Nem az kellene eldöntse, hogy milyen ember vagyok, hogy melyik oldalra állok, hanem az ember maga. Az, aki vagyok, ahogy cselekszem. 

A jövőkép is szebb olyan nyitott gondolkodással és lélekkel, amely a megbélyegzéseket nélkülöző egységes nemzet irányába mutat. Ahol a magyar magyar, és nem balos vagy jobbos. Ahol a magyar segít a magyaron, és nem nézi meg segítségnyújtás előtt, hogy hová tartozol. Őseink vérüket adták a nemzetért, a hazáért. Örülnék, ha mi is legalább őszintén önmagunkat tudnánk adni mindazért, amit kaptunk, örököltünk. Kultúránkért, hagyományainkért, ezért a gyönyörű nyelvért, amit birtoklunk. Becsüljük meg, mert valóban, ahogy Széchenyi István mondta: nyelvében él a nemzet. 

Sármási-Bocskai János újságíró, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa: Csak egységgel lehet győzni, okoskodással nem

– Olyan időket élünk, amikor még nagyobb szükségünk van arra, hogy nemzetünk múltjáról megemlékezzünk, megőrizve nemzeti kincseinket, szellemi értékeinket, ezzel is erősítve nemzeti identitásunkat. 

A nagy történelmi események közül az 1848-49-es szabadságharc és forradalom talán jobban megérinti szívünket. A márciusi ifjak, Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi, Pilvax kávéház, 12 pont, Landerer nyomda, Nemzeti dal, Táncsics, Nemzeti Múzeum, sajtószabadság, Kossuth, Bécs. 

Őseinknek szent volt a nemzet egysége, a szekér egy irányba húzása. Egységgel győzni lehet, okoskodással nem. Március 15-e a magyar szabadság szimbóluma. Azt üzeni számunkra, hogy mindig álljunk ki bátran igazunkért, tegyünk meg mindent szabadságunkért, ne fogadjuk el a szolgaságot, az elnyomást. 

Egy olyan időszakon vagyunk túl, amikor nem mindig tettük azt, amit szerettünk volna. De nem mindig a látványos megnyilvánulások viszik előre az ügyet. Ha már elkezdjük zsenge korban a jövő generációjának átadni ezeket az értékeket, lehet remény.

Március 15-e nemcsak a naptárban, hanem a szívünkben is piros betűs ünnep kell legyen. Mindenkinek mást jelent ez a nap, de egyben közös nevezőre kéne jutni: magyar szívvel, magyarként érezni még akkor is, ha a túlsó part zöldebb és csábítóbb. Mert mástól nem várhatunk megoldást gondjainkra, másnak nem fontos nemzetünk felemelkedése, másnak nem fontosak ránk hagyott értékeink. 

A márciusi ifjak által szerkesztett kiáltványban is az áll: Legyen béke, szabadság és egyetértés. Ezt kívánom minden március 15-én.