A Mihail Gorbacsov elleni szovjet puccskísérlet 30 éve történt

Harminc éve, 1991. augusztus 19-én hajnali 5 óra 20 perckor közlemény sokkolta a szovjet rádió hallgatóit (és az egész világot): a TASZSZ szovjet hírügynökség tudatta, hogy Mihail Gorbacsov szovjet elnök egészségi állapota miatt képtelen ellátni teendőit, helyére Gennagyij Janajev alelnök lép. Húsz perccel később azt is bejelentették, hogy a Szovjetunió egyes területein hat hónapra szükségállapot lép érvénybe, ez idő alatt a teljhatalmat a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága (GKCSP) gyakorolja. A pártvezetés keményvonalas szárnya által szervezett puccskísérlet rövid idő alatt megbukott, s néhány hónappal később már a Szovjetunió sem létezett. Az MTVA Sajtóarchívumának anyaga:

A gorbacsovi reformokkal elégedetlen konzervatív erők már hosszabb ideje készültek a leszámolásra, amelyet a Vlagyimir Krjucskov vezette Állambiztonsági Bizottság (KGB) szervezett meg. A hatalomátvételi kísérletre egy nappal azelőtt került sor, hogy megkezdték volna a recsegő-ropogó Szovjetunió egyben tartását szolgáló, a központnak kevesebb jogot biztosító új szövetségi megállapodás aláírását. (Hat tagköztársaság – a három balti állam, Moldova, Grúzia és Örményország – megtagadta az új alapokra helyezett államhoz való csatlakozást.)

A Krímben üdülő Gorbacsovot augusztus 18-án házi őrizetbe helyezték, a teljhatalmat másnap a GKCSP vette át, Moszkvában páncélosok vonultak az utcákra. A GKCSP nyolc tagja Gennagyij Janajev szovjet alelnök, Valentyin Pavlov kormányfő, Oleg Baklanov, a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Központi Bizottsága Politikai Bizottságának tagja, Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke, Dmitrij Jazov védelmi miniszter, Borisz Pugo belügyminiszter, Vaszilij Sztarodubcev, a Parasztszövetség elnöke és Alekszandr Tyizjakov, az állami vállalatok szövetségének elnöke voltak.

A puccsisták mellé azonban csak kevesen álltak. Oroszország parlamentje általános sztrájkra hívott fel az „alkotmányellenes, reakciós államcsíny” ellen, Borisz Jelcin orosz elnök pedig bejelentette, hogy átveszi az ellenőrzést az Oroszországi Föderáció felett. Augusztus 19-én este sztrájkba léptek a szénbányászok, az éjszaka folyamán hatalmas tömeg gyűlt össze az orosz parlament, a Fehér Ház épületénél, amelynek védelmére katonai egységek is érkeztek. A következő napokban szinte minden szovjet nagyvárosban puccsellenes tüntetések zajlottak.

A végjátékot az augusztus 21-én hajnalban az orosz parlament épületénél kirobbant, három halálos áldozatot követelő lövöldözés jelentette. Az orosz törvényhozás aznapi rendkívüli ülésén Jelcin már azt jelentette be, hogy a puccsisták elmenekültek, másnap le is tartóztatták őket. A kiszabadított Gorbacsov augusztus 22-én érkezett vissza Moszkvába, de teljesen megváltozott körülmények közé.

A puccs idején ugyanis megindult a Szovjetunió széthullása: augusztus 20-án és 21-én Észtország és Lettország parlamentje deklarálta a függetlenséget, majd szeptemberre a szovjet tagköztársaságok túlnyomó része kinyilvánította állami önállóságát. A központ addigi hatalmi, politikai és gazdasági jogosítványait fokozatosan az egyes köztársaságok vették át, ezzel megszűnt az összszövetségi szervek létalapja. Mihail Gorbacsov augusztus 24-én lemondott az állampárt, az SZKP főtitkári tisztségéről és feloszlatta a Központi Bizottságot, augusztus 29-én a Legfelsőbb Tanács felfüggesztette az SZKP tevékenységét, a pártvagyont állami kézbe vették.

A puccskísérlet megmutatta, hogy a Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésével megkezdődött reformok eleve kudarcra voltak ítélve. Az önmagát túlélt rendszer megreformálhatatlannak bizonyult, ugyanakkor a peresztrojka és glasznoszty által elindított folyamatokat nem lehetett visszafordítani. A kommunista párt által uralt Szovjet-unió megőrzésére szervezett puccskísérlet paradox módon a szétesést gyorsította fel, 1991. december 8-án megszűnt az 1922. december 30-án megalakult Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége. Helyére az Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország által létrehozott Független Államok Közössége (FÁK) lépett, amelyhez a következő hetekben 11 volt szovjet tagköztársaság csatlakozott. A már nem létező Szovjetunió államfői tisztségéről Mihail Gorbacsov 1991. december 25-én mondott le. A puccs szervezői közül Borisz Pugo belügyminiszter és Szergej Ahromejev marsall, Gorbacsov katonai főtanácsadója letartóztatása előtt öngyilkos lett. A többiek ellen augusztus 27-én emeltek vádat, mellettük Oleg Senyin KB-titkár, Valerij Bolgyin, az elnöki iroda vezetője, Jurij Plehanov altábornagy, a KGB őrszolgálatának parancsnoka, Vlagyimir Grusko és Gennagyij Agajev, a KGB elnökhelyettesei és a puccs „főideológusának” tartott Anatolij Lukjanov, a szovjet parlament elnöke is bíróság elé került. Valamennyien azzal védekeztek, hogy meg akarták menteni a szakadék felé rohanó Szovjetuniót, Gorbacsov tudott a tervükről és annak sikere esetén csatlakozott volna hozzájuk.

Az 1993 áprilisában kezdődött per, amelyben a hatalom megszerzésére irányuló összeesküvés és hazaárulás volt a vád, még csak a kihallgatásoknál tartott, amikor 1994. február 23-án az orosz parlament alsóháza, a Duma amnesztiában részesítette a vádlottakat. A Legfelsőbb Bíróság meg is szüntette az eljárást, amely az ügyészség fellebbezése után, formai okokból folytatódott, de május 10-én eljárásjogi ellentmondások miatt végleg megszüntette a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiuma. A bírósági procedúrához egyedül az ártatlanságát hangoztató Valentyin Varennyikov tábornok, a szárazföldi erők egykori parancsnoka ragaszkodott, akit augusztusban felmentettek a vád alól. Gorbacsov ezt rezignáltan így kommentálta: a jövőbeni orosz puccsok szervezői biztosak lehetnek abban, hogy vagy amnesztiában részesülnek, vagy felmentik őket a vád alól.