2021. május 16., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Naponta érezzük, hogy sok az információ. Sok és fárasztó, mert az információk fogságában élünk. Felpörgetett életünkben szinte percenként szembesülünk új információkkal, amelyeket nem tudunk megemészteni, mert úgy érezzük, ami ma bejön, azt már tegnap tudni kellett volna. Jó eszköz erre az internet, ahol mindent meg lehet tudni, minden kérdésünkre ott keressük a választ. 

De ha nincs kérdésünk, akkor is rajta vagyunk, mert egyfolytában megy a politika, egymás után jelennek meg a valós vagy álhírek politikai szereplőkről, celebekről, hírességekről, koronavírus-járványról, fertőzöttekről, gyógyultakról, elhunytakról. Összeesküvés-elméletekről vagy az azt tagadó teóriákról, horrorhírekről, épp most feltalált csodaszerekről, melyek pár nap alatt óriási hatást érnek el, a genderizmusról, ami egyre erőszakosabban akar teret hódítani, degenerált divathullámokról, és még sorolhatnám, ami a kicsi kütyükben vagy a tévében, a médiában ledarálódik naponta ezerrel. 

Ezt a szót is ott olvastam épp ma, az egyik videó alatt, amit, gondolom, megváltó jó hírnek szántak. „Osszátok ezerrel!”, aztán megjelenik az orvosi világszövetség, kisfilm a Covid-ellenes augusztusi tüntetésekről, majd egy hosszú asztalnál az egészségügyi világszövetség tagjai, ünnepélyesen felöltözve, rendre bemutatkoznak (mind híres egyetemek munkatársai, orvosprofesszorok, kutatók), és egyöntetűen azt nyilatkozzák, garantálják, hogy a vírus nem létezik, hazugság, kitaláció, az emberek megfélemlítésére. Járvány igenis van, eddig is volt, de korántsem olyan veszélyes, mint amekkora port kavarnak neki. S ezt nagyon határozottan mosolyogva állítják, szavukat adják rá, az ember pedig felderül, reménykedni kezd, és mivel ki van írva, hogy osszátok ezerrel, osztom én is, más is, már harmadszor jelenik meg az oldalamon, látom a lájkokat is, hogy na ugye, ezek a hazugok kitalálták a Covidot… Lám lám, fény derül mindenre. De közben megjelenik két halálhír, közeli évfolyamtársamé és egy középkorú emberé, majd ismét egy fiatalember, aki belehalt, és utána mindjárt írja valaki, hogy kórházba kellett utalni, és áradnak a rossz hírek mindenfelől. Otthon szorongok, agyonvitaminozva, már hetedik napja, és lesem, hogy nem ugrik-e fel a lázam, csillapodik-e a köhögés, jön-e már vissza a szaglásom. A háziorvos pedig biztat, hogy erős vagyok, megúszhatom a kórházat, mert már telve van. Gyakran szirénázik a mentő. Szóval most mit kellene tenni? – teszem fel a kérdést saját magamnak, mert érzem, hogy könnyen elbillenhet az egyensúly, más szempontból is, ha nem vigyázok. Úgyhogy leveszek egy könyvet a polcról, melyet idáig nem volt időm elolvasni, türelmesen tömöm be az ezres C-, D-vitaminokat, figyelem magam, iszom a teát és imádkozom. Egyebet mit tehetek? A Jóisten kezében vagyunk, és a sok összevisszaságban már csak a hitünk maradt, már csak az ad kapaszkodót. Hinni kell, hogy jók és lelkiismeretesek az orvosok, hogy megússzuk, hogy megerősödünk, hogy legyőzzük a rosszat, és hogy vége lesz ennek is egyszer, mint egy rossz álomnak.