Csütörtöki kimenő
A reggeli kávé úgy működik, mint jutalom, amelyért érdemes felkelni. A megszokott mozdulatok, a begyakorlott szöszmötölések nyugtatólag hatnak az emberiség jelentős részére. Azok idegrendszerére, akik a reggelt önmérgezéssel kezdik. Koffein és hírek. Az okos ember tudja, aznap ez az első siker. Sikerült felkelni. Sikerült bejutni a fürdőszobába. Meleg van a lakásban. A gyerek jól aludt, anyósunk nem adta elő Bellini Alvajáró c. operáját az éjszaka. Nem kell a háziorvoshoz fordulni: van itthon elegendő patikaszer, csökkentők, serkentők, egyensúlyteremtők, békéltetők, vigasztalók. Az optimisták, de még az óvatos derűpártiak is így látják.
A borúlátó kinéz az ablakon, és azt gondolja: ma megint jön egy borzalmas nap, amikor X telefonál, hogy azonnal és haladéktalanul be kell fejezni azt az ügyet a közelgő határidőre való tekintettel, mert ha nem, akkor jön a kötbér, egyébiránt leszakad az ég, elszáll a mennyezet, elúszik a vaporetto, elsüllyed Velence. Vagy Y az istennek sem telefonál, pedig nagyon fontos lenne, ettől függ egy fontos üzletkötés és az anyagi jólét, elalusznak a bozóttüzek Ausztráliában, és végre kilép Borisz, a borzas az EU-ból. A pesszimista már látja jéghegyek olvadását és Kajántót (-tavat?) kajánul röhögni.
Az optimista leül a kávézóasztalhoz, amely a szoba közepén áll, és kitekint a fényekre, amelyek most, karácsony táján megszínesednek, majd’ minden ablakban van villogó, előre programozott fényfüggönyműsor. Apró puttonyos télapók gyakorlott betörőként éjszakáznak szédítő magasság fölött, mielőtt betörnének az ajándékokkal. Az optimista már megvette a karácsonyi meglepetéseket, sőt sikerült kieszelnie egy olyan rejtekhelyet, amit a legnagyobb „eszös gyermek” – tudományos kutató lesz, meglássa akárki – még nem fedezett fel. Az optimista, mondom, kinéz az ablakon, vagy mégsem, mert előbb a beüvegezett balkon termopán ablakán át tekint a világra. És arra gondol elégedett belmosollyal, hogy végre hét-tíz év után sikerült egy újabb zárt helyiségre szert tennie, ahová majd kiteheti azokat a könyveket, amelyeket nem lehet elajándékozni, mert névre vannak szólózva.
A pesszimista arra gondol, hogy húsz évvel ezelőtt bezzeg Rómában egy teraszon kávézott barátaival, akikkel azóta összeveszett, akik kitagadták őt vagy elárulták, még azokkal van a legjobb viszonyban, akik már nincsenek az élők sorában, és a kávé akkor mennyivel jobban esett. Meg volt egy nő, akivel végig szemezett, olyan sokat ígéző-ígérő volt a dolog, most meg a fene essen belé, azt sem tudja, hol van a szemüvege, nem ez, az a másik, amivel a tévét szokta bámulni. Már vagy egy fél órája keresi, holott fenn van a feje tetején. A pesszimista kényelmetlenül érzi magát, mert odakinn hideg van, dideregnek a madarak, elütik a medvéket a bamba teherautók, és az éhezők hosszú sorban állnak például a Rókus kórháztól a Corvin áruházig (minden szinten szinte minden... vagy már ez sincs?), és ő még semmit sem jótékonykodott az idén. A pesszimista elővesz egy papírlapot, hogy összeírja, mit mulasztott el ebben az évben, hová nem jutott el, honnan maradt le, mit nem látott a színházban, hány kulcsot, bankkártyát és szemüveget, személyi iratot veszített el, hány kilométert állt sorba befizetésért (gáz, víz, villany, tévé, internet), a nagyáruházak pénztára előtt, kivel sikerült összeveszni, és ki bántotta meg. Azt soha nem írja össze, ő kiket sértett vérig, kiket alázott meg, kiknek a tyúkszemére lépett pont a legünnepélyesebb pillanatban. (Pedig ez már lehetne a kezdődő derűlátás nulladik pillanata, amikor az ember az ellenszenveseknek végre beolvashatott, beletenyerelhetett a szépen felépített csalásba, korrupcióba, megakadályozott egy balesetet, átvitt a túlsó oldalra egy öreg nénit – akár akarta, akár nem –, miként a régi viccben.)
Az optimista végigtekint a könyvespolcán, és boldogan számlálja össze az év folyamán megvásárolt (online, antikvárium, könyvesbolt, könyvvásár) köteteket, prózát, tudományos értekezést, verset, milyen folyóiratok érkeztek meg az előfizetettekből hiánytalanul. Belenéz az éppen olvasott könyvbe, és örül, hogy még vár rá 300 pompás oldal.
A pesszimista is megteszi. Feltekint a gondosan összeválogatott, rengeteg pénzbe került, de legalább neki is megvan könyvsorra, a térdén nyugtatja lapjával lefelé szétnyitva az éppen olvasott könyvet, mert ő is olvas, és azt kérdi magától: Úristen, mi lesz ezekkel a könyvekkel, ha már nem leszünk? Kellenek még valakinek 2035-ben?
