Hétköznapi történet
Róbert nem tartozott a „problémás” tizenévesek közé. Már gyerekként sem szerette a feltűnést, csak akkor érezte igazán jól magát, ha a – gyakran változó, így mindig új kihívást jelentő – életterekbe tökéletesen beolvadhatott. Sötétebb bőrszíne miatt nem kellett elviselnie a megkülönböztetés jó vagy rossz szándékból eredő terheit, az osztályban ugyanis, ahova már harmadik éve járt, egyáltalán nem számított kirívó, fokozott figyelmet igénylő „esetnek”. De legnagyobb igyekezete ellenére is mindegyre sikerült a biztonságos háttérből a középpontba kerülnie.
– Engem valahogy folyamatosan fel akartak „pártolni” a tanárok. A legtöbbjük meg volt győződve arról, hogy csakis az ő segítségével lehet könnyebb az életem. Gondolom, abból indultak ki, hogy a szülői értekezletekre rendszerint apukám ment, anyukámmal egyszer sem találkoztak – kezdte történetét hosszas győzködés után a 16 éves fiú, akit a nyolcadikot végzettek harmadik vizsganapján hívtam meg egy üdítőre.
– Nem élnek együtt a szüleid? – kockáztattam meg az elsőre túl személyesnek érzett kérdést, amire beszélgetőtársam a legnagyobb természetességgel válaszolt.
– Még kicsi koromban elváltak, nem is emlékszem, milyen volt, amikor még apu is velünk lakott. Ő nagyon jó fej, soha nem is „szállt ki” az életemből, csak amikor egy évig Németországban dolgozott. De akkor is küldte rendesen a pénzt, és amikor hazajött szabadságra, egy csomó szuper „cuccot” is hozott. Akkor sem fordult el tőlem, amikor „összejött” a jelenlegi élettársával. Most, hogy megszületett a mostohatesóm, igaz, ritkábban keres, de ha bármire szükségem van, tudom, hogy rá számíthatok.
– És édesanyád? Vele milyen a kapcsolatod? – szólaltam meg a pár perce beállt csendben.
– Vele sincs baj, csak ő lazábban veszi az életet. Sokat dolgozik, az igaz, de amikor nincs munkában, a pasijával tölti az időt. Persze, engem sem hanyagol el – mint ahogy sokan gondolják –, finomakat főz, és néha egész jókat beszélgetünk. A tanulásban nem tud segíteni, de erről nem tehet. Annak idején őt sem támogatták ebben a szülei. – Szusszanásnyira újra megállt körülöttünk az idő, aztán a tinédzser felnőttes tárgyilagossággal folytatta történetét: – Régebb azért minden nehezebb volt. Amíg anyu meg nem állapodott a jelenlegi párja mellett, többször költöztünk, ez pedig környezet- és iskolaváltással is járt, amit elég nehezen viseltem. Az óvodai ballagásom utáni nyáron Konstancára költöztünk, anyunak ugyanis akkoriban nem volt stabil munkahelye, és egy barátnőjével együtt szezonmunkát vállalt egy közeli üdülőtelepen. Ott ismerkedett meg azzal a férfval, aki miatt az ősz is a tengerparton ért minket. Úgy volt, hogy végleg ott maradunk, bár én egy percig sem éreztem otthon magam abban a távoli, lármás világban. Persze, idővel az újdonsült nevelőapámnak mindkettőnkből elege lett, és hazapakolt minket. Kereshettünk új albérletet, a régit ugyanis anyu felmondta, az pedig, hogy új állásra is szüksége lett, csak bonyolította a helyzetet. Ez az időszak érzelmileg engem is megviselt, sokat sírtam, dühöngtem. Abban az évben nem is tudtam megkezdeni az iskolát. Akkor egy időre apu magához vett, de anyukám könyörgött, hogy engedjen vissza hozzá, mert nem tud nélkülem élni, és apu beadta a derekát.
– Te is vissza szerettél volna térni édesanyádhoz?
– Amíg haragudtam rá, azt kívántam, bárcsak apuval maradhatnék, de aztán megsajnáltam. Amúgy alig voltam hétéves akkoriban, az én véleményem így nem sokat számított. Persze, a későbbiekben is voltak kihívások, anyunak ugyanis mindig szüksége volt egy férfi támaszára, és rendszerint már a kapcsolatai elején össze is költöztünk az aktuális párjával. Egyik sem volt rossz ember, nem értek nagy traumák, mégis nehezen barátkoztam meg az új helyzetekkel. Egy alkalommal falura kellett kitelepednünk, jó félórára a várostól. Az ottani iskolában volt a legnehezebb dolgom, az osztálytársaim ugyanis első perctől kiközösítettek, igyekeztek megkeseríteni az életem. Egyszer az egyik szünetben valaki becsempészte a táskámba az egyik lánynak a tolltartóját. Csupa márkás írószer volt benne, ráadásul pénz is, az aznap kifizetendő munkafüzetek ára. Szerencsémre becsengetés után észrevettem az idegen holmit, és szóltam is rögtön a tanárnak. Sosem derült ki a tettes személye, de mivel rajtam kívül az osztályból mindenki büntetőfelmérőt írt azon az órán, azután még jobban „rühelltek” a többiek. Három éve azonban már nincsenek ilyen gondjam. Hatodik osztály elején kerültem a mostani iskolámba, és itt mindenki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Még két barátot is szereztem, ami nagy szó.
– A vizsgák hogy mentek?
– A románon volt egy kis zűr, de szerencsére nem lett baj. Apukámtól kaptam egy új inget erre az alkalomra, és elfelejtettem levenni róla az árcímkét. A vizsgateremben vettem észre, hogy valami nagyon zavar, persze, babrálni kezdtem, a felügyelő tanár meg azt hitte, hogy puskázni akarok. Végül, persze, tisztázódott a helyzet, de azért eléggé megijedtem, és nem is tudtam már igazán a feladatra koncentrálni. Pedig rendes volt az a tanárnő, akkor sem kiabált, amikor azt hitte, hogy csalni próbálok. A matekvizsga sem sikerült valami fényesen, talán a magyar valamivel jobb lesz. Majd meglátjuk.
– Hol szeretnéd folytatni a tanulást?
– Ezen még nemigen gondolkoztam. Apu azt mondta, a választásnál írjak majd be minden szakot, és valahova majd csak felvesznek. Nekem „spéci” ezzel kapcsolatban sincsenek nagy álmaim.
Szinte egy hét telt el a beszélgetésünk óta. A vizsgaeredmények kifüggesztésének napján, a diákjövőt számokban tükröző virtuális térben rákerestem Róbert iskolájára, de a jegyek alapján nem tudtam kibarkochbázni, melyik kódszám rejti az ő nevét. Felhívni nem mertem, arra számítottam, ha az elvárásainak megfelelő az osztályzat, majd úgyis jelentkezik. Még mindig erre várok.
