Kicsi, barna asszony virágos háziruhában, fején vastag kendő, azon szalmakalap. Lényéből a sokat tudók bölcs derűje árad. Csintalan tréfáival, hetykeségével olyan, mint egy varázslatos világból érkezett mesehős, akinek kilenc évtized nem több kilenc esztendőnél. Örök fiatalságának forrását valahol marosfelfalusi portáján rejthette el. Talán a hagymapalánták, talán az apró kerti virágok között. Amikor kapájával föléjük hajol, mindig kortyol egy jót abból a forrásból.
– Januárban töltöttem el a kilencvenet – hessenti el Ibi néni maga elől, mint szemtelen legyet, az időt. – A 93 éves Ágnessel mi ketten vagyunk a legöregebbek a faluban.
– Meséljen a gyermekkoráról – kérem a váratlan vendég rámenősségével. Látszik, hogy lenne jobb dolga is ennél, várja az udvar, a kert, de azért hellyel kínál a takaros konyhában, és elém szór pár életszilánkot a legrégebbiek közül.
– Hárman voltunk testvérek a nővéremmel és az öcsémmel. Mostanra már csak én, a közbülső maradtam meg. A háború idején apánk katonaként szolgált, mi, gyermekek anyámmal Szilágycseh felé menekültünk. Aztán hazajöttünk. Én akkoriban konfirmáltam. Nagy szegénységben éltünk. Hamar megszoktam a munkát, tizenegy évesen már jártam kapálni Régenbe egy kertészhez.
– Mikor következett a családalapítás?
– 1954-ben, 25 évesen mentem férjhez. Egy szép, nagy házból költöztem anyósomékhoz, nyolcan laktunk egy akkora szobában, mint ez a konyha. Aztán felépítettük a saját házunkat. Egy fiunk született. A férjem a havason dolgozott, én a téglagyárban, a Gostatnál. Minden adódó munkába belekapaszkodtam. Amikor megszülettek az unokáim – a fiú és a lány –, kicsi szekéren vittem őket az óvodába. Most már ők is felnőttek. A fiú nemrég házasodott. A lányunokámtól egy 12 éves dédunokám is van.
– Hogyan telnek a napjai?
– Huszonnégy éve hunyt el a férjem, azóta egyedül élek. De a család jön folyton, a fiamék, az unokáim mindenben segíteni akarnak. Én azonban olyan hitvány vagyok, hogy egyedül szeretek csinálni mindent. Ezért azt sem árulom el nekik, hogy mikor készülök vetni, ültetni. Kiismertek már, így másképp támogatnak. Ellátnak mindennel, még mobiltelefont is kaptam tőlük, hogy hívjam őket, mikor akarom. Az unokám ma is süteményt hozott. Aztán vesznek nekem egy-egy új szalmakalapot is, azt felteszem a fejemre, és megyek a dolgomra. Volt olyan év, hogy négy és fél ár hagymát ültettem. De van a kertemben más is: murok, petrezselyem, uborka, borsó. A dughagymát már megkapáltam. A hagymamagot máskülönben Sándor napjáig kell elvetni, a palántát májusban ültetik.
– Árulni is szokta a hagymát?
– Miért ne? – vonja meg kislányosan a vállát. – Sokan már nem termelnek, hanem megveszik mástól a zöldséget. Én kiteszek egy széket a kapu elé, rá a portékát, és várom, hogy megtetszik-e valakinek. Esténként mindig előveszem az énekeskönyvet és a Bibliát, addig nem fekszem le, amíg el nem olvastam belőle valamit. A Jóisten segítségét kérem szüntelen, és ő el is rendezi mindig a dolgokat. Kértem, hogy adja vissza a karomba az erőt, és amikor kimentem kapálni a kertbe, nem éreztem többé a fájdalmat. A szemem és az eszem még jó, az is nagy ajándék. Este, amikor bezárom az ajtót, tudom, hogy van, aki vigyázzon az udvarra, a kertre. De ezt nem elég tudni, meg is kell köszönni.
– Hogy készül a húsvétra?
– Két tyúkot vágtam le – hozza, mutatja is a tálat a szárnyasokkal –, adok belőle a fiaméknak, az unokáknak. A tojást hagymahéjjal festem, abból is visz a család, és persze piros hagymát is kapnak. Mindeni-kükre kell legyen gondom, mert az enyémek mind.
