A következő hónapokban, pontosan még jó két évig csendes otthonukban, Csucsán éltek, de a beteg költő életét megkeserítették Rákosi Jenőnek és híveinek állandó támadásai: élclapokban kigúnyolják, karikatúrákat gyártanak. Ennek ellenére a Galilei Körnek elküldi az Ifjú szívekben élek című versét, mely életvágyának és élethitének megfogalmazása:
Ifjú szívekben élek, s mindig tovább.
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Az utolsó szakasz:
Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.
Számára az életet elviselhetővé, széppé igyekezett tenni Csinszka szerető gondoskodásával. A házasélet örömeit megtapasztaló költő ifjú hitvesét a magyar szerelmi líra legszebb verseivel ajándékozza meg: De ha mégis?, Nézz, drágám, kincseimre, Beteg szívemet hallgatod, Cifra szűrömmel betakarva; az utolsó Csinszka-vers: Akkor sincsen vége:
„Te vagy ma mámnak legjobb kedve.
És olyan gazdag ez a ma.”…
„És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.”
Csucsán élve, sorstragédiákkal tele mindennapjai kínos testi-lelki fájdalmakat okoznak a súlyos beteg költőnek: 1916 őszén a csucsai várból végignézte, amint Erdély magyar lakossága az ellenséges katonai betörés elől hosszú, véget nem érő sorokban, kis batyuval, gyermekeit maga után hurcolva menekül szülőföldjéről a semmibe, a kilátástalan jövőbe. A hadi események a „borzalmak tiport országútján” a kétségbeesésbe kergették:
Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S szánom menekülő fajtám.
Az utolsó sorok:
S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben!
1916 szeptemberében az erdélyi ínség, élelemhiány, bizonytalanság és a bevonuló katonaság zaklatásai elől Budapestre menekülnek. 1917 tavaszán Bertuka rendezi apai örökségét, majd májusban orvosi ajánlatra Ady Balatonfüreden kezelteti magát. Fehér Dezsőnéhez címzett levelében ezt írja: „A kicsi Bertuka, aránylag, vigasztalás… makacs, de szeret, furcsa és jó.” Nyáron Pesten felújítják új otthonukat, majd beköltöznek a Veres Pálné utcai lakásba.
1918-ban (négy évvel a Ki látott engem? című kötet megjelenése után) megjelent Ady utolsó verskötete, A halottak élén, barátai, Ignotus, Fenyő Miksa és Hatvany Lajos segítségével. Ez év nyarán utoljára utaztak nyugalmat adó csucsai otthonukba (6 hónap múlva halott!). Itt nagyon rossz idegállapotba került, mivel a sajtóból értesült, hogy a monarchia felbomlása bekövetkezik, és Erdélyt elcsatolják Magyarországtól. Átérzi nemzete, szülőföldje tragédiáját! Veszni látván életének minden áldozatát, kitartó munkájának kudarcát, önkínzó fájdalmában összetépte kedvenc bibliáját, és felkiáltott: Eli, Eli, lama sabaktani? Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Táviratban barátai visszahívják Pestre. Október 31-én kitört az őszirózsás forradalom. November 16-án, betegsége ellenére, elmegy a Parlamentbe a köztársaság kikiáltására, mert úgy érezte, hogy ő, aki egész életében nemzete javát próbálta szolgálni, most köteles részt venni a népének ígéretesebb jövőjét tervező munkában. Közben meggyengült idegrendszerét a párizsi diktátumtól való állandó rettegés felőrli. Akkor már sokan a háborúból kiábrándult ellenségei közül az ország és a nemzet tragédiáját előre jelző prófétának tartották.
Ignotus ösztönzésére, utolsó szellemi ereje igazolására megírja utolsó versét: Üdvözlet a győzőnek. Az izgalmak és lelki vívódásai rohamosan gyengítik egészségi állapotát: tüdőgyulladást kapott. November 18-án, lakásán a Nemzeti Tanács küldöttsége személyesen köszönti a polgári demokratikus forradalom költőjét. „vihar-madarát”, aki sajnos a megírt köszöntőbeszédét – egyre súlyosbodó dadogása miatt – nem tudta felolvasni, ezért egyik barátja olvasta fel. Idézzünk a beszédből néhány megindító gondolatot: „Dadogva, gyáván, de mégis némi büszkeséggel mondok köszönetet Önöknek, a forradalmi magyar nemzet tanácsának, aki eljött a költőhöz… Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Dadogva, mert életemben sokat kiabáltam – dadogva is mondom, milyen jólesik nekem ez a mindennél nagyobb kitüntetés…”
A demokratikus változásokat sürgető költő, a társadalmi és nemzeti haladást szolgáló „Ond vezér unokája”” végtelen boldog és elégedett volt, de a következő napokban testi-szellemi hanyatlása súlyosbodott: beszélni, járni is alig tudott.
November végén öccsét kérte, hogy kísérje el az alakuló Vörösmarty Akadémia ülésére, mely őt választotta elnökéül. Az elnöki megnyitóbeszédből csak néhány érthetetlen szóra futotta erejéből, abba kellett hagynia. Tragikus volt a szavak fejedelmének elnémulása.
Amikor az 1918. december 1-i gyulafehérvári határozatról értesült, eszméletét vesztette, és idegileg-szellemileg teljesen összeomlott. Ezt követően csak percekre tért magához.
1919. január 12-én beszállították a Liget szanatóriumba, ahol január 27-én, 41 évesen elhunyt a 20. század első negyedének legnagyobb költője.
„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az élet él, és élni akar.”
(Intés az Őrzőkhöz)
„Ő teremtette meg az új magyar líra levegőjét” – írta róla a Holnap főszerkesztője, Antal Sándor költő és barát.
József Attila elragadtatással vetette papírra félelmét, hogy Ady emlékezetét ne ölhessék „naponta, szóval, tettel és hallgatással is”. Számára Ady „verse törvény” volt.
Ady nagy igazsága: „Az élet él, és élni akar!” De ma is kellenek a felelősségteljes „Őrzők”!
Ady Endre „millió gyökerű élete” nem pusztulhat el, mert – amint megjósolta Mag hó alatt c. versében – Ő örökre „mag a Jövőnek”, az örök föltámadás ígéretét hordozva újra és újra kisarjad szerteágazó, dús, de sorstragédiáktól meggyötört élete. Így szól hozzánk látnoki bizakodással:
Kell még Tegnapról hív tanú…
Hogy drága mementóként
Fölemeljem arcom
Egy új emberű új világra…
Hívni fog az élet
S föltámadások örök rendje.” Ez rajtunk múlik! (tőlem)
A kortárs és barát Babits Mihály lelkendezve megjósolja: „Él, él Ady Endre! Élete szép volt minden gyötrelmével… S síron túli élete még szebb lesz!” Ezért nekünk ma tennünk kell!
Fábry Zoltán (filmrendező) szerint: „Ady – a magyar feltámadás.” Porta Hungarica című esszéjében Adyról azt írta: „Magyarországnak, a magyarságnak ennyire exponens költője nem volt még.” Így válhat életműve a kozmikus időben HÍD múlt és jelen között.
Ady szavaival kezdtem írásomat, és az ő szavaival, pontosabban örök érvényű figyelmeztetésével zárom: „A Múlt egy nagy rejtelem, s a Jövendő is az, de a Múlthoz és a Jövendőhöz gyönyörű jogunk van, (…) az az igaz ember, aki Múltat és Jövendőt egyformán szereti.” (Ady Endre: Életem nyitott könyve, 377. old.)
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
