„A kultúr-magyarság lelkiismeretének hiszem magam…”

(Folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Az áldatlan korral, a nemzet ügye iránt érzéketlen, de előjogokat élvező, sőt gúnyolódó kortársaival való örök szembeszegülése sok ellenséget szerzett neki (a Tisza-párt hívei). De többen voltak, akik elismerték rendkívüli tehetségét, kimagasló szerepét, csodálták képalkotási technikáját (jelképrendszerét), sőt már korában bálványozták. Itt említeném meg, hogy 1910 júliusában Reinitz Béla megzenésített Ady-verset jelentetett meg egy kis füzetben Ady-dalok címmel. Népszerűsége egyre nőtt, különösen a fiatalok körében. És 1915 augusztusában a Nyugat külön Ady-számot adott ki.

Ady a magyar fiatalokban látja a jövőt. Számos alkotását idézhetjük: Levél ifjú társakhoz, Piros-gyász ünnepén, A Tűz márciusa, A szemeink utódjai, Az én hadseregem, melyben ezt írja:

„Vitézek, Fiatalok, Előre!

Nincs már nekem semmim,

Ti vagytok az örökség, a jutalom.”

Áhítattal fordult a fiatalokhoz, mert remélte, tudta, ők a jövő letéteményesei: bennük él tovább!… Jó lenne, ha valóban valóra válhatna Ady jóslata!

1912-től betegsége egyre jobban eluralkodik rajta: „…Vándorolok szanatóriumból szanatóriumba” – írja keserűen 1913-ban. Régi hite, bizakodása megfakul. Csak az ifjú nemzedék érdeklődése és a Galilei Kör felkérésére írt versei jelentenek számára némi derűt és vigaszt. A kör fennállásának 5. évfordulójára betegen ment el, és felolvasta lelkesítő buzdítását: „Szívemnek ifjú Testvérei… szörnyű idők ezek, de bízom a megváltó fiatalság csodatetteiben… Ifjú szívetek öreg testvére azt akarja, hogy soha ne szakadjon el tőletek, a fiatalságtól, az igazságtól…” Minden évben március 15-re verset kértek tőle a „galileisták”.

Ady a közel tízéves Léda-szerelem unott béklyóitól megszabadulva új révbe evez, az „ifjú karok kikötőjébe”, ahol – a versek tanúsága szerint – két éven át jól érezte magát, bár a gyakori, költséges kórházi kezelések megkeserítették életét. 1913-ban saját ars poeticáját így fogalmazta meg: „Megírni mindent, politikát, társadalmat, irodalmat.” A Vörös felhők alatt c. novellájában így vall: „…bennem milliárdnyi életek vannak. Színesek, sűrűek és nagyszerűek.” A „milliárdnyi élet” az alkotóművész terhe, amelyen csak a megírás, az emberi sorsok írásba, alkotásba rögzítése enyhít. Így folytatja: „Kell hurcolnom magamban a Mindent…/ S jelentenem kell mindennek a Mindent.” Ilyen következtetés és tudatos átélése mondatja vele A csodák föntjén című versében: „Életem száz mással elegyítem…/ Száz élettel fölérő jelenések/ Visznek a csodák föntjére föl.”

„És mégis megvártalak” … „ a kezedet fogom s őrizem a szemedet.”

Csapongó szerelmi kalandjainak és sok nőhódolójának búcsút intve, menyasszonyával, Dénes Zsófia újságíróval való szakítás után élete egén feltündökölt az oly rég várt, áhított „reménycsillag” egy szép, művelt és előkelő 19 éves erdélyi lány képében, akivel még a svájci tanulóévei alatt, 1911-től levelezett. A lányt, Boncza Bertukát – akit Csinszkának nevezett – 1914 áprilisában meglátogatta csucsai birtokán, ahol a félárva lány idős nagymamájával élt, apja, a földbirtokos Boncza Miklós, parlamenti képviselő volt Budapesten. Első látásra egymásba szerettek, majd 1914. június 7-én, pünkösd ünnepén a nála 16 évvel fiatalabb Boncza Bertukának megkéri a kezét. A következő hónapokban a két szerelmesnek számtalan akadályt kellett leküzdenie az esküvői előkészületek érdekében, hiszen a gőgös apa nem adta beleegyezését a házasságba.

Az Ady érzékeny idegrendszere megérezte – váteszként megjósolta – a szeretett nemzetére zúduló fenyegető vihar közeledtét: 1914 nyarán kitör az I. világháború. A háború hírére fajtája pusztulásáért őszintén aggódó pacifista ember sóhaja, kínzó fájdalma fogalmazódik meg verseiben: „Én vagyok a magyar bánatok/ Legbárgyúbb siratója.” Augusztus 25-i, Bölöni Györgynek címzett levelében írja: „Utálom a háborút!” Ezért a véleményéért a Tisza-kormány állandó támadásait kell elviselnie, sőt a jelentős irodalmi lapoknál Ady verseinek megjelentetését is zárolták. Az embertelen vérontás okozta fájdalmak, szörnyűségek, melyek nemzetére törtek, mély és gyógyíthatatlan sebeket ejtettek lelkén, búskomorságba kergették, melyeket csak fokozott Boncza Miklós megalázó, önérzetét sértő ellenszegülése. Ezekben a szörnyű időkben Érmindszenten szerető édesanyja ápolja, és némi örömet csak menyasszonya levelei jelentenek. Egyik válaszlevelében így vall: „Egymásnak születvén még az idő-akadályokat is legyőzzük, s úgy fogjuk meg egymás kezét, hogy nem volt soha senki csak én, aki Te vagy és Te, aki én…” A hosszú levél utolsó mondata: „Oh, maradj meg ezer pokol ellen is nekem, aki a benned-teremtett remeket legjobban értem és imádom…” (Ady Endre: Életem nyitott könyve, 455. old.) A régi menyasszonyának, barátnőjének, Dénes Zsófiának írt levelében ezt írta: „Számomra Csinszka beteljesedés és minden, és én ezt nem két napra hiszem… Úgy vélem, neki lehet olyanná tennie, amilyenné akar.” (Ady Endre: Életem nyitott könyve, 456. old.) A menyasszony Csinszkát egy másik szép verssel lepi meg: Az idők kedveltjei a címe. A következő időszakban Mindszent és Csucsa között utazgat.

A csucsai vár magaslatáról nézi, amint nyitott marhavagonokban szállítják az erdélyi férfiakat „a vágóhídra”. Ő tudta, hogy ez a világégés Magyarország történelmében semmi jót nem eredményezhet, hanem csak veszteséget, tragédiát hoz. És Adynak milyen igaza volt! 

A magyarság pusztulását sirató kurucversekben felidézi a kuruc kor katonáinak, vezéreinek helytállását, és a pusztító vérontásról, faja pusztulásáról fájdalmas sirámokat vet papírra.

Hosszú és ideggyötrő várakozás előzte meg az árvaszék jóváhagyását. Ekkor egy csodálatos szerelmes vers lát napvilágot, címe: Minden nagy megújhodottságom.

Végül 1915. március 27-én Budapesten Csinszkával összeházasodtak. Visszatértek Csucsára, azonban az oly nagyon várt házasság nem hozza meg számára a nyugalmat, mert érzékeny idegrendszerét nem hagyják nyugodni az egész Európában dúló háború szörnyűségei. Az ifjú házas Ady örömét elnyomja búskomorsága, elszigeteltsége, és a közlés lehetőségétől való elzártsága depresszióba taszítja. Ezért Bertukával úgy határoznak, hogy Ady Lajosékat és barátaikat meghívják Csucsára. Bölöni György újságíró és felesége, Márkus Ottília (Itóka, író, festőművész) július 12-én megérkeznek Csucsára, majd közösen elhatározzák, hogy erdélyi körútra indulnak, hogy „Bandi” kedélyállapotán változtassanak.

Ady Kolozsváron többször megfordult: a háború előtti években irodalmi esteken és kórházi kezelésen is, 1915 tavaszán pedig katonai szolgálat alóli felmentése ügyében, amit – sok utánajárás eredményeként – csak 1916-ban sikerült Csinszkának elintéznie. De más erdélyi nagyvárosban nem járt. 

Ezért elhatározták, hogy ellátogatnak Brassóba és Marosvásárhelyre, a székely fővárosba. Első célállomásuk Brassó (ahova Tabéry Géza még egy májusi irodalmi estre meghívta), majd Marosvásárhely, ahonnan még 1914 májusában felkérést kapott a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságtól, hogy lépjen a tagság köreibe és egy előadás tartására. Marosvásárhelyről hivatalos meghívó is érkezett Bernády György főispán és a 3 hónapja Budapestről áttelepedett, irodalmat kedvelő és Ady költészetéért rajongó hitvese részéről. De a felkérésnek korábban nem tudott eleget tenni, mert egymást követték a katonai szolgálatra szólító behívók, tekintet nélkül a beteg költő egészségi állapotára.

„Bár erdélyi voltát sokat emlegette, Erdélyből alig ismert valamit” – írja Bölöni György

1915. július 21-én indultak el Brassó irányába gyorsvonattal, hiszen, bár a háború dúlt, akkor még Erdély nem volt hadszíntér (csak 1916 nyarán!) Az út alatt Ady rosszkedvű. Délután a brassói Korona Szállóban pihenik ki az út fáradalmait. Este nem akar ismerősökkel találkozni. Elindulnak négyesben… Szemügyre veszik a város csodálatos fekvését, a fölötte őrt álló Cenket, és kimennek egy vacsorára a Noa villanegyedbe, ahol a költő egy magyarul beszélő szász vendéglőtulajdonossal vált néhány szót. Rádöbben, hogy a város kultúrájára és a városépítésre döntő hatással volt a német (szász) kultúra és a gótikus stílus.

Másnap, július 22-én, a marosvásárhelyi fogadásra készülvén, borbélyhoz, fodrászhoz, manikűröshöz mentek, majd bejárták az ősi szász település belvárosát, a Fekete-templomot, ismerkedtek a város háromnyelvű kultúrájával. Ady megelégedéssel nyugtázza, hogy van magyar felső iskola és magyar színház. Este magyar színházi program, azután vacsora. Brassóból 1915. július 23-án hajnalban indultak a székely körvasúttal Marosvásárhely felé.

A későbbi hónapokban, években brassói élményeiről nem írt a sajtóban, sem leveleiben. Annál többet és többször Marosvásárhelyről és Szovátáról!

(Folytatjuk)