A szabadságok időszakának teljében vagyunk, amikor elmenekülünk a szürke mindennapok rutinjából, elutazunk más vidékekre élményt szerezni, elraktározni egy esztendőre. Ezt az igényt célozza meg a turizmus, amely ma több ország vezető gazdasági ágazatává fejlődött. Romániában is az lehetne, csak hát nincs megfelelően kiépítve az infrastruktúra. Ennek ellenére a statisztikák igazolják, hogy 2021-től felfele ível a turizmus országunkban. A sok hiányosság mellett, merthogy sok mindentől függ az idegenforgalom fejlesztése, vannak pozitívumok is. Vannak minden igénynek, pénztárcának megfelelő szálláshelyek, civilizált kínálat (is), nem beszélve a földrajzi adottságról, a gazdag néprajzi kínálatról, a történelmi múltról, az épített örökségről. És e két utóbbiban – az egykori történelmi régiókat tekintve, nem véletlenül – élen jár Erdély, mivel gazdagsága az ókortól a modern korig vonzotta a nagyhatalmakat és nem csak. Köztudott, hogy a Római Birodalom egyik legjelentősebb provinciája volt az arany- és a sókészlete miatt. A középkorban a Magyar Királysághoz került, majd „aranykorában” sikerült némi függetlenséget kivívni, később a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia részévé vált, aztán került Romániához, amely a második világháborúban szovjet befolyás alá került. Közismert mára már az is, hogy az 1989-es rendszerváltás előtt, a kommunista nacionalizmus által irányított történelmi propaganda sok mindent letagadott az országrész gazdag hagyatékából. A Pandora szelencéjébe zárt torz múlt elszabadult az 1990-es években, amiért aztán újabb évtized(eke)t kellett várni arra, hogy végül nézzünk a valós tükörbe, mert, ha utólag le is tagadjuk, eltussoljuk a múltat, attól még a történelmi realitás tény marad, és ennek igazolása, feltárása – reméljük, most már – az ideológiailag nem fertőzött szakemberek feladata. És mindezek tényszerű előtérbe helyezése a régészeken, muzeológusokon kívül azon szakembereké is, akik ebből gazdasági, kulturális hasznot is teremthetnek. Ennek egyik lehetősége a turizmus. Szombaton Gyulafehérváron jártam – nem először és nem utoljára –, amolyan city-breaken, azaz egynapos városnéző kiruccanáson. Egy római fesztivált tartottak, amelyet az egykori Apulum római castrum helyszínén 11. alkalommal szervezett meg a helybéli múzeum a polgármesteri hivatal támogatásával, és amelyre ezúttal is igen sok hazai és külföldi turista is ellátogatott. A vár restaurálásakor előkerült és szakszerűen bemutatott egykori castrum romjai mellett igencsak színes, népszerű látvány volt az a római hagyományőrző tábor, amelyet a rendezvény alatt működtettek a szervezők az ország több megyéjéből és Magyarországról is érkező történelmi újrajátszó csoportok segítségével. Jó volt látni, hogy uniós támogatással milyen szépen felújították a várat, a római katolikus érsekség székesegyházát, ahova ezúttal is özönlöttek a bel- és külföldi turisták, az egykori fejedelmi palotát, amely önálló intézményként idén február 5-én nyitotta meg kapuit a látogatók előtt, és azóta az állandó kiállítás háromnyelvű kalauzolással (román, angol, magyar) látogatható félóránként. Egy hazai csoporthoz társultunk, és amint a palota idegenvezetője meghallotta, hogy magyarul beszélünk, azonnal készségesen felajánlotta, hogy a magyar nyelven elhangzó, feliratozott filmeket is levetíti. S bár még nem teljes a tárlat, a tervek szerint külön termekben emléket állítanak az egykori erdélyi fejedelmeknek (Jagelló Izabella királyné, János Zsigmond ,Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és Vitéz Mihály). Erdély aranykorát (a szegényes tárgyi kínálat miatt) virtuális ismertetők segítségével tényszerűen mutatják be. Az egykori, bonyolult uralkodói viszonyokat ismertető teremben, a korabeli erdélyi etnikumok által lakott vidékeket ismertető térkép előtt hozzám lépett egy nálam idősebb hölgy, és miután érdeklődően végignézte a digitális pannót, elmondta, Jászvásárról (Iaşi) jött Gyulafehérvárra, majd hozzátette: „milyen kár, hogy mindezt nem tanították nekünk annak idején, pedig sokkal gazdagabbak lennénk mindannyian”.
Milyen kár, hogy még mindig vannak, akik ideológiai, érzelmi gátakat helyeznek közénk, (leginkább) egy olyan történelmi országrészben, amelynek közös történelmi örökségét észszerűen értékesítve mindannyian gazdagabbak lennénk, anyagiakban és szellemiekben egyaránt – tettem hozzá magamban, miközben azt is láttam, hogy a közeli történelmi múzeumba és az Egyesülés terembe nem sokan léptek be aznap.
