A középkori várépítészet utolsó tündöklése

Örökségünk nyomában

Solymosvár – 1910-ig Solymos – Arad megyében, Lippával szemben, a Maros északi partján fekszik. Első írásos említése 1278-ból való, Castrum Somos néven. A helységnévrendezéskor nevét a -vár utótaggal bővítették. Várát 1272 és 1275 között Pál szörényi bán emeltette birtokközpontnak. Később Kán László, majd 1315-ben Károly Róbert foglalta el. A 14. században a királyi uradalom központja volt. 1440-ben I. Ulászló hívei foglalták el, 1444-ben Hunyadi János birtokába került. Hunyadi megépíttette a külső falgyűrűt, és kibővíttette a palotaszárnyat. Az 1462-es váci egyezményben, felvidéki váraiért cserébe, Lippával együtt Jiskra János kapta meg, majd az ő halála után Mátyás Corvin Jánosnak adományozta. 1514-ben a védősereg lázadása okán került a keresztesek kezére. 1541-ben Izabella királyné is lakott benne. 1551-ben a törökök sikertelenül ostromolták, a rá következő évben azonban Ferdinánd-párti védői feladták a törököknek, akik ezután 1595-ig birtokolták. 1595-ben Borbély György foglalta vissza. 1602-ben Székely Mózes a temesvári pasával elcserélte Kladova váráért. 1616-ban Bethlen Gábor serege foglalta vissza, de hamarosan ismét török kézre került. 1688-ban Caraffa vette be. A 18. század elején még százharminc főnyi őrség állomásozott benne, 1788-ban rendelték el kiürítését és felrobbantását.

Solymos várának maradványai

Aradtól mintegy negyven kilométerre, a Maros jobb partján, a hasonló nevű falu felett emelkedő, kúp alakú, 252 méter magas Várhegy tetejét övezi Solymos várának még ma is álló, tekintélyes maradványa.

A belső tornyos, megközelítőleg háromszög alaprajzú várat a Várhegy falu felőli nyugati oldalán lehet elérni. Az út a széles, mély sziklaárkon, a hatalmas pilléreken nyugvó egykori felvonóhídon át vezet a külső vár kaputoronnyal megerősített bejáratához. Ma az ide vezető, gerendákra fektetett pallók állapota miatt a bejárás életveszélyes, ezért a várba kizárólag a vár keleti oldalán, a sziklaárok mentén vezető ösvényen juthatunk be.

 A reneszánsz faragványokkal díszített palotarész

A belső vár 35 x 22 méteres, háromszög alakú udvarának nyugati részén a kis kaputorony, ettől északra a többemeletnyi magas, négyszög alaprajzú öregtorony látható. A várudvar északi oldalán áll a reneszánsz faragványokkal díszített palotarész, benne Izabella királyné egykori szobái. A királynéról kapta a nevét az Izabella-balkon.

Az udvar déli felén látható a nagy méretű lovagterem, mellette a várkapu. Ma is felismerhetők az egyes szobák, őrtornyok, a várúr lakása, a várkút, számos bástya alapfala, a külső várudvar és több, különböző rendeltetésű helyiség, terem és a várat övező rendkívüli méretű várárok.

Kiss Gábor, az Erdélyi várak, várkastélyok című könyvében említi, hogy a vár falait a tatárjárás után emelték.

A birtokosok

Károly Róbert uralkodásától 1440-ig királyi vár volt, amikor I. Ulászló király Guthi Országh Mihálynak adományozta a hozzá tartozó harminc faluval együtt, amelyeket – az azokat 1439-től zálogban tartó – beregszói Hagymás László Temes vármegyei főispántól vett el hűtlenség miatt.

1456-ban Hunyadi János birtoka lett, majd a Mátyás királyé, aki 1462-ben a cseh Jiskra János huszita vezérnek adományozta. A király azonban már 1471-ben elvette tőle, és Arad vármegye főispáni méltóságával együtt alsólendvai Bánffy Miklósnak adományozta Solymos várát és tartozékait. Bánffy hűtlensége miatt a király a birtokot visszavette, és fiának, Corvin Jánosnak adta.

A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által a rendelkezésünkre bocsátott dokumentációból tudjuk meg, hogy Mátyás uralkodásának utolsó évtizedében jelentős erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Corvin Jánost utódjává emelje, és ezt elfogadtassa a magyar bárókkal.

A házasságon kívül született fiú az emblematikus hunyadi birtok mellett számtalan uradalmat kapott, többek között 1487-től a solymosit is.

Apja halála után Corvin János nehezen tudta megtartani a birtokokat. Egyfelől a solymosihoz hasonló, elkobzott birtokok esetében a volt tulajdonosok abban reménykedtek, hogy visszaszerezhetik javaikat, másfelől  az állandó pénzhiánnyal küszködő herceg több birtokát is elzálogosította. Solymosra nézve mindkét helyzet igaz volt. 

Az alsólendvai Bánffyak több éven keresztül kitartóan jártak közben II. Ulászlónál, hogy visszaszerezzék Solymost.

Ezzel párhuzamosan János herceg éppen solymosi várnagyának, Haraszti Ferencnek volt kénytelen elzálogosítani a várat, akiről utólag kiderült, hogy egyike volt azoknak, akik jelentős anyagi hasznot próbáltak húzni a herceg kiszolgáltatott helyzetéből.

1508-ban, a Hunyadi Corvin család kihalásával a hatalmas vagyont Corvin János özvegye, Frangepán Beatrix örökölte meg. Éppen az örökség miatt újonnan kötendő házassága országos jelentőségű politikai ügynek számított. Ilyen körülmények között kétségtelen, hogy a II. Ulászló unokatestvérével, György brandenburgi őrgróffal kötött házassága nem érzelmi alapokra épült.

Beatrixnak és gyermekeinek korán bekövetkezett halálával a Hunyadi örökség 1510-től György őrgróf birtokába került. Az erre a korszakra vonatkozó írott források arról tanúskodnak, hogy az őrgróf komolyan vette birtokainak adminisztrációját, felügyeletüket külföldről hozott, tapasztalt szakemberekre bízta.

A solymosi uradalom már a 15. század végére elérte legnagyobb kiterjedését. Két várból – Solymos és Lippa –, egy várkastélyból, négy városból és közel száznyolcvan faluból és pusztából állt. Ez a hatalmas birtoktest a   következő „vidékekre” oszlott: Kisvidék, Nagyvidék, Lippa, Borzlyukvidéke, Sarád, Szádvidék, Váradia és a korábban Világosvárhoz tartozó Csúcs kerület egy része.

A műemlék 

Az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtár szakvéleményezéséből is megtudhatjuk azt, hogy  a várat egy korábbi belső és egy későbbi külső falgyűrű övezte, amit dél felől meredek szikla határol, a többi oldalon szárazárok veszi körül.

A belső várfal mentén sorakoznak a vár legfontosabb épületrészei: a nyugati oldalon egy nagyobb torony és a kaputorony található, az északi, illetve délkeleti oldalon pedig egy-egy épületszárny csatlakozik a várfalhoz. Az előbbit – talán tévesen – Izabella-szárnynak nevezik, utalva a királyné itteni tartózkodására.

Emeleti ablakait igényesen faragott könyöklőgyámos ablakkeretek díszítették, amelyek töredékei ma is láthatók. Nyugati oldalához a 19. században még álló, hatalmas kürtőbe torkolló sütőház csatlakozott. A délkeleti szárnyba a vár utólag kialakított kapuépítménye ékelődik.

Legdélebbi helyiségében egy gótikus és egy kora reneszánsz ülőfülke volt, ami arra utalhat, hogy kápolnának rendezték be. A külső falgyűrű a torony két külső sarkából indul, és körülöleli a belső vármagot. Falait támpillérekkel erősítették meg, bejárati kapuja a déli oldalon található. Előtte három nagy pillér íveli át a szárazárkot.

Építéséhez palát, sziklakövet – gránitot –, homokkövet és téglát használtak. Ezek közül a pala és a sziklakő megtalálható a helyszínen, a homokkövet  a szemközti lippai vidéken bányászták.

A fent említett forrásból tudjuk meg, hogy 13. századi állapotában a vár a toronyból és egy utólag elbontott várfalgyűrűből állt, amihez különféle faépítmények csatlakoztak. A 15. század első felében kaputoronnyal gazdagodott a létesítmény. Ezt követően épült a ma is álló belső falgyűrű, valószínűleg a korábbi nyomvonalán.

Ablakkeretei alapján az „Izabella-szárnyat” az 1480-as években emelték. Nincs kizárva, hogy Mátyás király finanszírozta az építkezést, azt követően, hogy a várat Corvin Jánosnak adományozta.

A 16. század elején érte el a vár a maximális kiépítését. Tűzfegyverek használatára alkalmas külső falgyűrűt emeltek új kapuval, előtte híddal. A külső várfal miatt a belső falgyűrűt magasították. Mivel a külső várfal eltakarta a kaputorony bejáratát, a délkeleti szárnyban új kaput képeztek ki, módosítva a várbeli közlekedést. A folytonos építkezések egy viszonylag jól erődített várat eredményeztek, igényesen kivitelezett lakószárnyakkal.

A középkori várépítészet utolsó tündöklése volt ez, amikor a reneszánsz ízlés már új rezidenciális megoldásokkal hódított.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

Amikor az Erdélyi-érchegység szorításából kiszabadult Maros folyó az Alföld irányába felszusszanva alábbhagy hömpölygő folyásából, ott integet vissza a lippai kaput álló legmagasabb szirteken álló Máriaradnára és Solymos végvárára. Ez a szép földrajzi kép mindig ilyen volt, az idő történelmi mélységében viszont régen másképpen mutatott. 

A soha meg nem nyugvó családi viszályok közepette, a királyi passzusokkal át-átruházgatott tulajdonviszonyok folyamatosan változtak. Még a keleti muszlim sereg is többször megfordult a kicsiny, 35 x 22 méteres, háromszögletű udvarát többszörösen bezáró falain kívül, de még belül is. 

A hajdani híres reneszánsz palotájában, világi életében már nevében is Istennek szentelt szentasszony, Izabella királyné híres belső udvari erkélye romos csonkjai emlékeztetnek a dicső magyar időkre. Aztán pár évvel ezelőtt, a leomlott erkély maradványai után ez év elején egy jókora várfalszakasz is leomlott. Ezzel elkezdődött a vár újabb, jelenkori kálváriája.

A mára már 200 fő alá csökkent magyar lakosok nem befolyásolhatják a mai macera résztvevőit. A már korábban az országos örökségvédelmi intézet (INP) listájára felvett várromot a hajdani megbízottja, a megyei közgyűlés kezelgette csaknem tíz évig, mígnem a már életveszélyessé vált erődítményt át nem vette a helyi önkormányzat. A helyreállítás a szakvélemények szerint a vár közel nyolcvan százalékát érintené, az erre szükséges 40 millió eurót a  pályázati rendszer nem tudja biztosítani, ezért kiemelt országos programban lehetne megoldani, összefogva a megyei vezetéssel. 

Ők közben már kezdeményezték a vár – és nem a várrom – felvételét a védettségi listára, így remélve egy uniós támogatási pályázatra való megfelelőséget. Talán észbe kapnak, összefog végre a város és a megye elöljárósága, megbízva a felmérési, restaurálási, majd végleges kivitelezési munkákkal a CNI-t, az országos beruházási társaságot.

Addig is a déli szárny lovagterméből csak a néma ünnepi zajok szűrődnek a várakozó világba.