A könyvcsinálás…
2026-01-19 15:00:00
- Kuszálik Péter
…nem csak abból áll, hogy az író megírja, és az olvasó elolvassa. Van ott más is: megélhetési gondok, írói szekértáborok bakalódásai, meg a hatalmi szféra érzékenysége és elfogultsága. A politikusok egyik szeme állandóan a szabadságszerető művészeket követi, mert a forradalmi (avagy rendszerváltoztató) eszmék főleg az írástudók fejében fogannak meg. S bizony mondom néktek: a hatalmasok legfőbb gondja nem a nép boldogulása, hanem a saját trónjuk ingatagsága. Ezzel magyarázható az a szürke hang is, amellyel a nemzet vezetője az új Nobel-díjast köszöntötte: „Magyarország büszkesége az első gyulai Nobel-díjas, Krasznahorkai László. Gratulálunk!” Nem ezzel volt a baj, hanem az utólag elmormogott nyilatkozattal, miszerint az írót nem tartja a Fidesz ’magszavazójának’. Egy kritikus azonnal reagált: „Szánalmas az a megközelítés, hogy egy Nobel-díjas kire szavaz. Ünneprontó megközelítés. Másrészt mintha azt sugallta volna, hogy hát most itt akkor a magyarok kaptak egy Nobel-díjat a gyulai kolbásztöltő fesztiválon. De ez nem is foci, és ha tegyük fel, a magyar válogatott megnyerné a vébét, azt se a magyarok nyernék szerintem, hanem a csapat.” (Interjú Károlyi Csabával; index.hu, 2025. okt. 21.)
Krasznahorkai nem a jobb- vagy baloldalnak való gazsulálással foglalkozik, ő csupán a népnyomorító hatalmasok ellen emel szót. Ő megúszta dorgálás nélkül, pedig a Kádár-korszak sem a sajtószabadságról volt híres. Találtam egy irodalomtörténeti példácskát, ami a hatalmi beleszólást példázza. Szerb Antal a harmincas években megnyerte az Erdélyi Helikon pályázatát: a Magyar irodalomtörténet bestseller lett, a Révai Kiadó 1935-ben már a harmadik kiadásnál tartott. Több évtizeddel Sz. A. halála után ismét kiadták a kötetet: megcsonkítva. Czigány Lóránt (Cz. L.; irodalomtörténész, aki 1956-ban Londonba emigrált) így emlékezik az 1982-es kiadásról (in: Magyar Nemzet, 2001. ápr. 27.): „Szerb Antal magyar irodalomtörténetének bizonyítványát a jobb sorsra érdemes Sőtér István igyekszik vért izzadva megmagyarázni bevezető tanulmányában. Pedig Sőtér tisztában volt Szerb Antal kvalitásaival… Ez a kiadás is megcsonkítva jelent meg. A kilencszáztízes évektől kezdve minden kimaradt. E miatt a 34 oldal miatt volt »reakciósnak« nyilvánítható Szerb Antal műve. Ez nem kellett a proletár utókornak. »1919 tavaszán a forradalmi és proletarizált Magyarország [augusztus elsején] egyik napról a másikra átalakult nemzeti és keresztény Magyarországgá. Az importált forradalomnak nyoma sem marad. A forradalmakban kompromittált emberek eltűntek, és újak jöttek a helyükbe. De sokan voltak olyanok is, akik még előző nap az Internacionálét dúdolták, és most könnyek közt fújták felváltva a Himnuszt és az Erger-bergert.«” Ennyit idéz Cz. L. Szerb Antaltól, majd hozzáteszi: „Hát igen, eléggé frivol jellemzése ez a pár sor a dicsőséges Tanácsköztársaságnak”.
’Az írók és a hatalom viszonya’ iratgyűjtőm egyik pöpec darabja Kassák Lajosról (1887–1967) szól. Kassák baloldali volt, Ványi Ferenc 1926-os lexikona szerint: „Futurista irányú költő és festő. Az 1915-ben megindított Tett c. folyóiratát 1916-ban antimilitarista programja miatt betiltották.” [Megj.: 1. A futurizmus nevű izé Mussolini kedvence lett, ami nem tett jót az eszme hírnevének. 2. A Tett folyóiratot a háborús idők politikája miatt tiltották be, manapság más irányú szelek fújnak.] Kassák a Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja volt, a bukás után pár hónapig börtönben volt, majd sikerült Bécsbe szöknie, 1926-ban tért vissza Pestre. 1940-ben izgatásért tartóztatták le. 1953-ban kizárták a pártból (ideológiai alámerülések és felbukkanások). A Kádár-korszak (iroda)lomtörténete zseninek kiáltotta ki (1965: Kossuth-díj), ám ez nem javította írásainak az olvashatóságát. 1976-ban csinos múzeumot nyitottak az emlékére. Az emlékhely még ma is működik, mert a magyar avantgárd ’apjának’ kijár ennyi dicsőség. Nem Kassákról, hanem az avantgárdról találtam egy lelkendező beszámolót: „A hétvégén a Nemzeti Galériában megnéztem a szürrealizmust és a dadát [= dadaizmust] középpontba állító reprezentatív kiállítást. (…) Néztem a pisszoárt, a kalaptartót, a múzeum téridejét ma is radikálisan felforgató gesztusokat, és elfogott a szédület. A művészet történetét szétvető képrobban(t)ás bombatölcsérében az önfelszámolás kockázatát vállaló ’merénylő’ szabadságát felmérni szinte képtelen esély. Ami akkor, azokban az években történt, a sziklafestmények jelentőségével [?] ér fel. (…) Elképesztő indítás! Expresszív és szürreális, szívfojtogató és égbe repítő. Ahogyan aztán a folytatás is, benne ’egy ember élete’, vagyis a miénk, és benne a kor, ami már nem a miénk. Netán mégis?” (Litera Klub, 2014. szept. 15.)
Az előbbi hablaty Kassák sokat idézett prózaversére emlékezteti a művelt olvasót, amelyben csúcspontra kerül az ’expresszív szívfojtogatás’: „Az idő nyeritett akkor azaz papagályosan [!] kinyitotta a / szárnyait mondom széttárt vörös kapu / szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva / az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében”. A vers közepe: „de én semmihez sem értek igazán / a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirakatokban / én láttam párist és nem láttam semmit”. Majd: „a költő vagy épít magának valamit amiben kedve telik / vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek”. S a csúcs: „ez már az öregség jele / de nem jelent semmit / én kassák lajos vagyok / s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.” – Kár, hogy itt leállt a közvetítés, ezért nem tudhatunk meg semmit a szamovár becsapódásáról…
Megkérdeztem az Ámítógépes Mindentudót Kassák mester mai megítélésről. Ezt dobta ki: „1990 után K. L. maradt az avantgárd emblematikus figurája, akinek a munkásságát már nem ideológiai keretek, hanem művészettörténeti érdemei alapján értékelték, hangsúlyozva sokoldalúságát és nemzetközi jelentőségét”. Tessék megjegyezni, mert egy darabig ez lesz a hivatalos értékelés.
