Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nemrég arra kértek, keressük meg a költő házát. A költő itt élt közöttünk, itt élt és szenvedett, ahogyan verseiben erről művészi erővel, hivalkodás nélkül szólott. A költőt és feleségét, aki tanítónő volt, egykor kiutasították Magyarországról, mert kifejezetten baloldali volt, és tehetséges. A költőért közbenjártak kegyelmes urak és közéleti férfiak. A költő maradhatott még néhány hónapig, de utóbb behívták munkaszolgálatra, és elpusztult odakinn Ukrajnában. Verseit, végrendeletét megmentette bajtársa, hazahozta, és kiadták.
A költőről írtak monográfiát, tanították az iskolában, tananyag volt, néha versét 1945 után is elszavalták nyíltan, önkéntesen, nem pártprotokollból. Elneveztek róla iskolát – csudamód még ma is azon a néven fungál az oktatási intézmény a székely végeken, ahol a költő is született „fás zsidók” között. Elneveztek róla utcát, nem ahol lakott városunkban, hanem egy másik belvárosit, amelynek a régiségben az volt a neve: Térjmeg utca. (Mint egy faluban.)
Mondjam, ne mondjam, az utca nevét levették, mással, semmitmondóval, köznévvel helyettesítették. Az utcanévbizottságban a diktatúra idején – amikor imádták a nem román neveket úgy tenni védetté, hogy eltüntették, letakarták, kivonták az említésből, lakcímből – akadt valaki, aki emlékezett rá, hogy a hely közelében állott valamikor a híres-nevezetes Tornakert, ahol a város szórakozott, ünnepelt, sportolt (tenisz, teke), de aztán szétbarmolták, lebontották, atombiztos bunkert építettek bizonyos védendő személyeknek, és arról suttogtak jól értesült, régi összeesküvés-elméletet imádó, pletykás mindentudók, hogy alagút köti össze a tornyos városházát a palában gazdag dombba fúrt védőüreggel. Olyan alagút pont, mint amilyent a várépítő ősök ástak a várból a Barátok templomának kriptájáig. A templomot lebontották a színház kedvéért, tornyát meghagyták a tájékozódás kedvéért. A kriptából vezető alagút eltűnt a legendák homályában, ahonnan kilépett néhány élénk képzeletű férfiú és hölgy kedvéért. Már amennyire az alagutak kilépni szoknak. Inkább beomlanak, mint a tudat.
Másként fogalmazva, az utca a testnevelők nevét vette föl, keresztapja és -anyja ismeretlen, de azért néha előfordul, hogy régi városlakók zavarukban azt az utcanevet ejtik ki, amire a társalkodás másik fele úgy érzi, hogy a hiányos kommunikáció áldozata lett, és értetlenül szétnéz; a zavarodott viszont gyorsan kijavítja magát, tudod, az az utca a régi szülészet mellett. Ja, mondja a másik, a …tivilor. Így, birtokos raggal ellátott állapotban. Holott sem a jelzetteknek, sem a beszélőknek nem tulajdona. Közterület.
Egyébként családunk tagjai a XX. század negyvenes éveitől kezdve vagy itt dolgoztak, vagy itt jöttek a világra. Maga az épület nevezetes ingatlan, a kisebbségi egyházak összefogásával alapíttatott, mintaszanatórium volt a maga idejében. Jó orvosokkal és egy derék igazgatóval, aki főhadnagyi egyenruhájában és az első világháborúban szerzett kitüntetéseivel leszedette a vagonokról az éppen halálba tartó orvosokat, akiknek csak egy-egy sárga csillag volt minden kitüntetésük. Mégsincs fája az Igazak kertjében Jeruzsálemben. Kár.
A költőt azonban már senki sem tudta leszedni a vonatról. Egy tábori levelezőlapon azt írta vissza a munkaszolgálatból, ahol aztán olasz tábori csendőrök lőtték agyon a súlyosan tífuszos költőt, hogy „marhadik osztályon” szállították őket el. A humor soha nem hagyja el a tehetségeseket.
A költő lakása tehát albérlet volt. Nem futotta saját lakásra. A Gecse utcában laktak egy módos polgárház udvari lakásában. A ház ma is jeltelen, nincs benne semmi különös, valószínűleg sokan lakták 1943 után is, hiszen szép és módos az utcai traktus. Belakásra ingerlő.
Én úgy emlékeztem rá szüleim elbeszéléséből, hogy a Teleki Mihály utca elején állott, az újabb építésű saroképülettől (földszintjén elefántos-kaparós festéküzlet) lefelé. De ott az anyám lakott, ébredtem rá utóbb, mikor még kezdő tanítónő volt, és naponta összejártak a költővel és családjával. Verseket olvastak, irodalmat, együtt örültek a költővel, ha a magyar irodalom nagyjai egyenrangúként szóltak hozzá, és szidták az egyre népesebb szidandók táborát. Persze csak halkan, a négy fal között, és folyton csitították az indulatos költőt. Mert félni kellett volna, olyan idők jártak.
A ház azonosítását mégsem én végeztem el – akiről sokan azt gondolják, hogy Vásárhelyből kellene doktorálnia, de valószínűleg nem fog –, hanem a költő unokahúga, aki légvonalban 600 km-re él Vásárhelytől, és aki egy könyvre hívta fel a figyelmemet, amely a költő házának fényképét is tartalmazza. A könyv birtokomban, ráadásul a ház előtt naponta eljárok. Vagy idézzem hasonlatért Radnótit?
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja hol lakott itt Vörösmarty Mihály.