Hétköznapi történet
Kincső számára a nyár sokáig egyet jelentett az utazással. Ez volt a házassága legnagyobb hozadéka, a férje ugyanis – sikeres üzletemberként – július elejétől augusztus végéig körbehordozta Európa legszebb tengerpartjain, és néha pár napra más kontinensek csábításának is engedett. Afrikai, ázsiai, amerikai fotók sorakoztak a görög-, olasz-, franciaországiak mellett a harmincas évei közepén járó nő mobiltelefonjában, és ő, mint valami különleges tervezésű szivacs, minden elvárást felülmúlva szippantotta magába a látni-, hallani-, érintenivalókat.
– Nem kellett ahhoz pszichológus, hogy idővel megértsem, az átkirándult évek alatt folyamatosan kárpótolni szerettem volna magam – kezdte történetét rég nem látott ismerősöm a főtéri kávézó teraszán. – Nem a gyermekkorom miatt kívántam megvigasztalódni – bár az is eléggé félresikeredett, a szüleim ugyanis minden nagy- vakációban „lepasszoltak” a jóindulatú, de rendkívül szigorú vidéki nagyszüleimhez, ahol a szomszéd lányokkal való délutáni játszást is kerti munkával kellett kiérdemelni –, inkább a felnőtté válásom idejéről szerettem volna megfeledkezni az újabb meg újabb élmények habzsolásával. De persze akkoriban, a távoli tájak bűvöletében feloldódva, a lelki háttér egyáltalán nem foglalkoztatott. Kellemes és hálás útitárs voltam, és elhitettem magammal, hogy ez elég egy igazi párkapcsolathoz. A férjem nemcsak a nyaralásokon, hanem egész évben a tenyerén hordott, mellette dolgoznom sem kellett, egész nap olvashattam, rajzolgathattam, ha úgy tartotta kedvem. A felnőtteknek szóló kifestősökre is rákaptam, azok különösen megnyugtattak, talán mert kislányként is a színezés volt a kedvenc szórakozásom. Mindezért cserébe egyetlen kívánságot kellett volna teljesítenem: a férjem már a házasságunk legelején szeretett volna gyereket, de én első perctől húzódoztam. Talán ebbe unt bele, amikor hat év múlva úgy döntött, másfelé veszi az irányt. A jelenlegi párjával már van is egy kétéves kislányuk, és tervezik a következőt.
– Mesélsz kicsit arról a bizonyos felnőtté válásról? – kanyarodtam vissza a gondolathoz, amit beszélgetőtársam mintha el szeretett volna rejteni a szaporán pattogó szavak között.
– Tizenkilenc éves voltam, fülig szerelmes, amikor az akkori párom megkapta a katonai behívót – vette fel lassan a szándékosan elejtett időfonalat. – Gyenge fizikumú, beteges fiatalember volt – talán éppen a sebezhetőségéért, védtelenségéért kötődtem annyira hozzá –, és biztos voltam benne, hogy „padlóra tenné” a 12 hónapos bakaság. Ezzel ő is tisztában volt, és kért, hogy segítsek, ha tudok. A szüleimre nem számíthattam, viszont volt egy barátnőm, aki még középiskolásként összeköltözött egy jómódú és széles ismeretségi körrel rendelkező férfival. Gyakran hívtak magukkal bulizni, így nem volt nehéz megtalálnom a megfelelő pillanatot, hogy tanácsot kérjek. A barátnőm „pasija” – az ő nagyvonalú, az élet kihívásait egyetlen kézmozdulattal leküzdeni látszó stílusában – gondolkozás nélkül kijelentette, hogy nem reménytelen a helyzet, csak szükség van némi – az én anyagi kereteimet messze meghaladó – pénzre. Ezután hozzátette, hogy ebben is tud segíteni, egy közeli barátja szívesen ad hosszú távú kölcsönt. Repestem az örömtől, az ijesztő kulcsszavak – a „kölcsön”, a „kamat” és a „határidő” – el sem jutottak a tudatomig. Azelőtt sohasem tartoztam senkinek, és miután az ilyen jellegű csapdahelyzetek veszélyeiről senkitől nem kértem felvilágosítást, vakon beleugrottam az „üzletbe”. A páromnak sem mondtam el, hogyan sikerült elhalasztatnom a berukkolását, ő pedig nem is firtatta, úszott a boldogságban, és még odaadóbban szeretett. Amikor azonban eljött az adósság törlesztésének ideje, nagyon megijedtem. Szinte az eredeti összeg kétszeresét kellett volna visszaadnom, és én az akkori kiszolgálói fizetésemből még annyit sem tudtam megtakarítani a rendelkezésemre álló pár hónap alatt, amennyit kölcsönkértem. A barátnőm időközben szakított az élettársával, és bár azt reméltem, hogy a fickó így is megértő lesz velem, hamar kiderült, hogy félreismertem. Lassan elkezdődtek a fenyegetések, és vele együtt az álmatlan éjszakák. A páromat meg akartam kímélni ettől az egésztől, másnak sem beszéltem a helyzetemről. Egészen magamra maradtam a nyomasztó gondolatokkal, néha úgy éreztem, beleroppanok. Végül a hitelező talált egy „nagylelkű” megoldást, mégpedig azt, hogy dolgozzam le az adósságot. A barátnőm volt fiúja – az úgynevezett közvetítő – úgy adta ezt elő nekem, mintha megnyertem volna a lottón a főnyereményt.
– Milyen munkáról volt szó? – kockáztattam meg a kérdést a vastagon körénk telepedő némaságban.
– Az illetőnek volt egy éjszakai szórakozóhelye egy másik megyében, oda kellettek új táncosnők. Nem volt más lehetőség, elfogadtam az ajánlatot. Fél évet húztam ott le, erről többet nem szeretnék mondani. A barátomnak azt mondtam, hogy Németországba mentem kisgyermekre vigyázni. Persze végül kiderült a hazugság, és ő többet hallani sem akart rólam. A helyzet iróniája, hogy közben eltörölték a kötelező katonai szolgálatot. A későbbiekben egy ruhásboltban találtam munkát, ott ismertem meg a férjemet is. Az együtt töltött évek alatt aztán – mint már tudod – „nagyvilági” nő lettem, olyan, aki a társa mosolyánál többre értékeli a kagylókkal teleszórt tengerpart látványát. Úgy zártam én is magamba az elmúlt éveket, mint azok a kagylók a homokszemeket. Talán ezért éreztem magam annyira otthon a világ bármelyik tengerpartján. Három éve láttam utoljára a végtelen hullámokat. Azóta önmagamban keresem, és úgy érzem, kezdem is megtalálni a biztonságos partokat.
