Egy hatvanhat évvel ezelőtti héten egyik legnagyobb ünnepét ülte Marosvásárhely lakossága: 1957. szeptember 8-án leplezték le a Bolyaiak szobrát – Izsák Márton és Csorvássy István alkotását. Már az esemény előtt is felmerült a szoboravatás kérdése: a második világháború éveiben a helyét is kijelölték, ez nagyjából egybeesett a jelenlegi szobor helyével. Az ünnepségről természetesen a helyi sajtó is beszámolt, mi azonban találtunk egy érdekes írást a Játéktér 2022/1-es számában: Szabó Róbert Csaba író, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője A Bolyai-kultusz alakulása a marosvásárhelyi színházi emlékezetben 1968 után című dolgozatát, amelyben a szoborállítási ünnepségekről is szó esik. Amint azt a szerző kutatásait bemutató dolgozat 1956 árnyékában. A hatalom által felépített hős című alfejezetében olvashatjuk, az „1956 után, az erdélyi megtorlásokkal tulajdonképpen egy időben zajló ünnepségek az első nagyobb, nem az államot ünneplő (május 1., augusztus 23. stb.) tömegrendezvényeknek számítanak. A párt, a hatalmi diskurzus ugyanakkor kisajátítja az ünnepséget: nyelvében, szereplőiben és helyszíneiben egyaránt. Feltűnő, hogy a hatalom olyan hőst választ az ünnepségek főszereplőivé, akik semmiben nem utalnak 1956 történéseire: a két Bolyait, akiknek alakjait igyekszik saját céljaihoz igazítani. (…) Az első ünnepség 1956. november 17–18-án Bolyai Farkas halálának századik évfordulóján, a magyarországi forradalom leverése utáni napokban zajlott Marosvásárhelyen. Az idősebb, sokoldalú tudós és író emlékére rendezett ünnepségek Bolyai Farkas munkásságáról szóló előadásokból, a Bolyaiak sírjának koszorúzási
és a Bolyai-líceumban emléktábla-avatási ünnepségekből álltak. Az ünnepségek beszédeit, előadásait, mozzanatait feldolgozó emlékkönyv egy évvel később jelenik meg, amiben nem mellesleg Molter Károly tollából elhangzik a Bolyai-szobor igénye. (…) A centenáriumi ünnepségekhez köthető ugyanakkor az a nyilvánosságban 1956. december 1-én hírként is megjelenő mozzanat, hogy műemlékvédő bizottság alakult Marosvásárhelyen, amelynek 29 tagja arról döntött, hogy szobrot fog állítani a Bolyaiaknak. A műemlékbizottság tagjaiként is dolgozó Csorvássy Istvánt és Izsák Mártont kérik fel a Bolyaiak egész alakos kőszobrának elkészítésére.”
Amint azt A szoborállítás performativitása. „Áll hát végre a szobor, a két Bolyai szobra” című alfejezetben a szerző megjegyzi, az „ünnepség koreográfiáján túl az ünnepségről való számadás a katarzist leíró színházi eseményekről való beszédhez közelíti a tudósítás nyelvi regiszterét, amiben az ünnepség résztvevői – nézők és fellépők – a viselkedés, a megjelenés és a nézés aktusai szerint reprezentálódnak. Az „»arcokon ünnepélyes meghatódottság«, »ünneplőbe öltözött férfiak és nők«, dörgő tapsvihar szakítja félbe a szónok bejelentését a tér átnevezéséről, »öröm, meghatottság az arcokon«, »szűnni nem akaró tapsvihar«, »hulljon hát le a lepel – s a meghatottságtól csillogó szemek előtt megjelenik a két Bolyai monumentális kőszobra«” – írja a szerző, aki azt is hozzáteszi, hogy a szoboravatásnak köszönhetően a tér, új, kulturális tartalommal telítődött.
Manapság, amikor évente megemlékezünk a nagyszerű tudósról és zseniális fiáról, amikor a Bolyaiak kultusza talán elevenebb, mint valaha, nem gondolunk arra, hogy az egykori diktatúra saját hőseiként mutatta fel és sajátította ki a két Bolyai alakját, emlékét. De az is egyértelmű: ha valakit két, ideológiailag egymással homlokegyenest szemben álló rezsim megpróbál kisajátítani (lásd a világháború évei alatt történő szoborállítási próbálkozásokat), akkor az a valaki megkérdőjelezhetetlenül bebizonyította, hogy nem csak az ideológiák fölött áll, hanem az egyetemes emberi értékek megtestesítője is. És a mi esetünkben – marosvásárhelyi.
