Se té, se tova
Tisztelt S. D. (Stimate Domn)! Ön a minap minősíthetetlen hangon küldte vissza a Romániában élő magyarokat Ungáriába, s azon is túl (?) az ázsiai pusztákba. A román főváros tősgyökeres lakójaként tiltakozott a magyar nevek használata ellen a közigazgatásban, s egyáltalán a közéletben. Tájékoztatom Önt, hogy származását illetően némi információk birtokába jutottam. Íme dióhéjban az ön „románságának” története.
Száztíz éve kellemetlen kalandba keveredett egy K. J. nevű budapesti utazó, és erről levélben értesítette budapesti ügyvédjét. Brassóban lévén dolga, megszállt a Hosszú utcában levő Kristó-féle vendégfogadóban. Két rend ruhát vitt magával, új ruháját beakasztotta a szekrénybe, aztán elment a városba, hogy elintézze a dolgát. Napközben elhatározta, hogy elutazik Fogarasra, s ezt meg is tette, anélkül azonban, hogy a fogadóst értesítette volna szándékáról. Csak másnap este tért vissza Brassóba, s foglalta el újra szállóbeli szobáját. Este színházba akart menni, azért kinyitotta a szekrényt, hogy átöltözködjék. Ekkor kezdődött el meglepetéseinek sorozata. A saját ruhája helyett egy másikat talált ott, amely ugyan jó volt, de mégsem az övé. Hívatta a fogadóst, s elpanaszolta neki a dolgot.
— Hm, az a vendég cserélte el a ruhát, aki a múlt éjszaka itt aludt — szólt a vendéglős.
— Hát kiadta a szobámat?
— Kiadtam, mert nem értesített, hogy visszajön. — Ki volt az a vendég?
— Egy romániai úriember. Bizonyosan tévedésből vitte el az ön ruháját.
Meg kellett nyugodni a dologban, és mivel K. J.-t nem érte veszteség, fizetett, s az ismeretlen ember ruháját magára öltve elment a színházba. Másnap korán reggel üzleti körútra indult Romániába. Predeálon érte a második meglepetés. A határrendőrök letartóztatták, bárhogyan tiltakozott is ellene, és erős kísérettel Bukarestbe továbbították, ahol a rendőrség elzárta.
Csak ott tudta meg, hogy mivel vádolják. A román fővárosban néhány nappal azelőtt betörtek egy ékszerészhez, s megállapították, hogy a betörő milyen ruhában szökött meg. Pont abban a ruhában, amelyet K. J. magára öltött a brassói szállóban.
A tévedést még fatálisabbá tette a motozás. Ugyanis a betörő uraságtól levetett ruhában találtak egy zálogcédulát, amely az ékszerésztől ellopott egyik aranyóráról szól. Hiába adta elő K. J. a valósághoz híven a ruhacsere történetét, kinevette érte a rendőrség, és gratuláltak neki élénk fantáziájához. Hosszas kérésére annyit megengedtek neki, hogy levélben értesítse balesetéről a főnökét és budapesti ügyvédjét.
Az ügyvéd kellő bizonyító iratokkal utazott Bukarestbe, hogy kiszabadítsa a fogságból a szerencsétlen utazót.
Csakhogy addigra K. J. már bevallott mindent. Nem derült ki soha, mivel sikerült rávenni, hogy magára vállalja a lopásokat, rablásokat. Az ügyvéd mindenesetre dolgavégezetlenül tért haza Budapestre.
Évek múlva a román sajtó arról számolt be, hogy elfogták a K. J. nevét bitorló rablót, aki a ruhacserés történetet is bevallotta, és aztán huszonöt évi fogházra ítélték.
Az egyik bukaresti temetőben pár éve még látható volt a sírkeresztje. (Két fotó mellé-kelve.)
Az igazi bűnös tehát a börtönben senyvedt, de az ön felmenője, S. D., az igazi K. J., az nemcsak megtört, hanem meg is tért: vallást és nemzetiséget változtatott, hiszen Budapesten semmiféle jövő nem várt volna rá; és a nevét is románosítva nemsokára a börtön alkalmazottjaként tűnik fel a személye. Igencsak szép pályát futott be, az igazgatóságig vitte.
Stimate Domnule, még csak annyit jegyeznék meg, hogy értesüléseim szerint ön alaposan utánajárt a családfájának; ezért, vagy épp emiatt: valószínűleg sosem csitul zsigeri gyűlölete azok iránt, akikből végül is vétetett.
Ellenben nem annyira bizonyos, hogy a közeli választásokon mandátumhoz jut, amennyiben sürgősen föl nem veszi irodámmal a kapcsolatot.
Domule Conţiu! Politikusi karrierjét továbbra is kedvtelve követi, és minden jót, sok sikert kíván önnek:
Dr. Eugen Beleni
magánnyomozó
