A kényes kérdések embere

Elhunyt Makkai János, a Népújság volt főszerkesztője

Régi vágású újságíró volt. A szó legnemesebb értelmében. Nem a pillanatnyi hírnév, a talmi csillogás vonzotta a pályára, hanem a kíváncsiság, a változtatni akarás elhivatottsága. Kedvenc filozófusát, Konfuciuszt idézve: nagyon fontos volt számára, hogy meglássuk azt is, ami szabad szemmel nem látható. Nem volt könnyű a közel fél évszázadnyi újságíróskodás alatt – aminek több mint felét a csak sorok közt kimondható valóságok, belső vívódások és rejtett lázadások  korszakában töltötte – hűnek maradni a saját maga által épített erkölcsi normákhoz. A három évtizede megszületett szabad sajtót úgy értelmezte, hogy mindig, minden körülmény között fel kell tenni a kényelmetlen kérdéseket. Ezért tisztelték olvasói és pályatársai. De nem szerette mindenki, ugyanis nem kívánt a helyi fennforgókkal puszipajtáskodni, a hallgatással vagy elhallgatással kezükre játszani az olvasói közvéleményt. Első perctől markánsan támogatta az egységes erdélyi magyar érdekképviseletet, ami meg nem értést és elégedetlenséget váltott ki a „különutasok” részéről. De mi sem bizonyítja jobban, hogy tette ezt meggyőződésből, és nem anyagi érdekből, mint sokan mások, mint az, hogy nem kért cserébe parlamenti bársonyszéket, jövedelmező közhivatalt vagy görögországi külszolgálatot. A becsülete nem volt aprópénzre váltható. Nehéz ember volt, de gerinces. Kényelmetlen volt vele felkészületlenül vitatkozni. Nemcsak ellenfelei, hanem barátai, munkatársai is nemegyszer megtapasztalták ezt. Újságírói munkamódszereként a már említett konfuciuszi tanítást tartotta mérvadónak: a tigrist előbb gondolatban kell elejteni – a többi csak puszta formalitás. Büszke volt rá, hogy szakmai teljesítményét Aranytoll díjjal jutalmazták Magyarországon. Jelentős szerepe volt a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének létrehozásában és működtetésében. 

A Népújság alapító főszerkesztőjeként azokban a hónapokban, években, amikor a marosvásárhelyi, a Maros megyei magyarság a legalantasabb támadásokat élte át, vezetői határozottsága biztonságot jelentett a szerkesztőség minden munkatársa számára. Nagyon korán bebizonyosodott, hogy csak az előfizetőkre támaszkodó, gazdaságilag független, önálló médiavállalkozás tudja kivédeni az új éra buktatóit, csak így tudjuk teljesíteni önként vállalt közösségi szerepünket. Abban, hogy a mai napig ezt az értékrendet megőrizhettük, Makkai Jánosnak meghatározó szerepe volt. Ő az árulásokat nem bocsátotta meg. Közösségünkre mindig mint egy nagy családra tekintett. Lehet, hogy a változó környezetünkre adott mai válaszainkkal nem mindig lenne megelégedve, de arra csak azt mondhatjuk: kedves János, hol van már az a nyár? Intelmeidet nem feledjük, emlékedet megőrizzük.