2019. június 26., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Interjú Vida Gáborral, a Látó új főszerkesztőjével

2019. június 1-től új főszerkesztő, Vida Gábor Arany János- és Déry Tibor-díjas prózaíró áll a marosvásárhelyi Látó folyóirat élén. A menedzseri teendőktől visszavonult Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költőtől vette át a lap irányítását. Megváltozott feladatköréről, terveiről kérdeztük a frissen kinevezett lapvezetőt. 

– Gratulálok, és kezdjük máris egy olyan kérdéssel, amelynek inkább a beszélgetés végén kellene elhangzania, de az elején is jól érzékelteti, hogy több dolgot kellett mérlegelned, amikor elvállaltad a lap vezetését. Nem félted az író Vida Gábort ettől az új feladattól? A főszerkesztés az eddigieknél több elfoglaltságot, gondot jelent, ami elvonhat a regényírástól.

– Nem féltem. Ez is egy munka, amit el kell végezni, mint bármi mást. Ismerjük ezt a mai helyzetet, amikor az adminisztratív teendőink exponenciálisan gyarapodnak, és a kontraproduktív adminisztráció gyorsan ellepi az egész világot, a mindennapi életünket is. Meg kell vele valahogy birkózni. Nem félek, hogy emiatt nem fogok tudni írni, mert én mindig mindenütt tudtam írni, amikor olyan gondolataim voltak, amik kikívánkoztak belőlem.

– Úgy adódott, hogy kinevezésükkor lehetőségem volt a Látó mindenik főszerkesztőjével interjút készíteni. Markó Bélát, Gálfalvi Györgyöt, Kovács András Ferencet követed a folyóirat élén. Úgy is tekinthetünk erre a négyesre, mint egy váltóra az atlétikában. A stafétabottal együtt mit vettél át az előtted futóktól, és mit viszel magaddal, mivel igyekszel átszakítani a képzeletbeli célszalagot? 

– Nem nagyon tudok erre a kérdésre válaszolni. Azért, mert a lapkészítés, a lap élete egy folyamat. Sokkal kevésbé tartom fontosnak, hogy ki a főszerkesztő, mint azt, hogy kik vagyunk mi, szerkesztők együtt. És mindig is úgy volt, hogy egy csapat készíti ezt a lapot, mindenkinek megvan a rovata, megvannak a szerzői, az érdeklődési körük, így jön össze egy-egy adott szám. Sőt még azt sem gondolom, hogy ezt különösebben koordinálni kellene. Egy kortárs irodalmi folyóirat mindig is az irodalom aktuális kurzusát mutatja, az lehet benne, amit az a nagyjából kétszáz ember egy évben megír és elküld nekünk. 


– Egy igényes, színvonalas, népszerű lap vezetését veszed át. 1994-től, amióta itt vagy, szerkesztőként több szakaszt is megéltél, változásokat is észlelhettél a folyóirat életében.

– Volt néhány változás, de azt hiszem, büszkék lehetünk, hogy amióta a Látó létezik, egyetlen lapszám sem maradt ki.

– Ez már megvalósítás?

– Igen, azt gondolom. Tudva, hogy a politikát egyáltalán nem érdekli a kultúra, hacsak nem ellenséges vele szemben. Ilyen értelemben tehát ki merem jelenteni, hogy igen, ez egy teljesítmény. Ez a szerkesztőség mindig nagyon kevés pénzből gazdálkodhatott, és mind a szerzők, mind a szerkesztők nagyon minimális fizetésből éltek, élnek. Ha ennyi ember kitart az írott kultúra mellett, az elismerésre méltó dolog. 

– Negyed évszázada vagy látós. Visszatekintve az eltelt évtizedekre, mit tartasz a lap legfőbb jellemzőjének?

– Sokan mondják, én is, hogy a kortárs irodalom nem csak kortárs írásművészet. Aki ma szépirodalmat olvas, az az egész írásbeliséggel foglalkozik. Ha az ember József Attilát olvas, vagy Szilágyi Domokost vagy Kovács András Ferencet vagy Markó Bélát, nagyjából az egész magyar költészettel szegről-végről ismerős. Az is kijelenthető, hogy az Ómagyar Mária-siralom ugyanúgy fontos, mint a mostani legújabb versezmény, amit valaki húszévesen kitalál a kedvesének. Igen, egyfajta összirodalomban szeretek gondolkodni. Mindaz, amit irodalomként el tudunk fogadni, benne van, benne lehet a lapban.

– A Látó főszerkesztőivel, szerkesztőivel beszélgetve mindig kiderült, hogy a lap éle-tében kardinális szempont volt a fiatalítás. Ezt magad is tapasztalhattad.

– Igen, volt egy ilyen elvárás önmagunkkal szemben, hogy nálunk fiatalabbakat vegyünk fel. És a szerzők közt is sok a fiatal. Ez nem a szerkesztéshez tartozik, de van ennek egy természetes folyamata, amit Moldova György így fogalmazott meg: „az amatőr írónak ihletre van szüksége, a profinak pedig előlegre”. Előleget sajnos nem tudok adni, tehát azokat az embereket részesítem előnyben, akik maguknak, magukért hajlandók látatlanban írni, és a fiatalok, akik indulnak a pályán, sokkal készségesebbek ebben a dologban. 

– Az irányukban tanúsított bizalom az „előleg”?

– Igen. Azt gondolom, hogy minden fiatal, aki elkezd írni, és elküldi nekünk a szövegeit, megelőlegezi számunkra a bizalmat. Ez persze ugyanúgy fordítva is érvényes.

– Visszatérve a korábban említett változásokra, nem mondhatjuk, hogy ezek egy jól meghatározható időpontban következtek be, esetleg rögtön azután, hogy éppen főszerkesztőcsere volt. Folyamatként honosodtak meg a Látó gyakorlatában. Lényegében változott a lap közönsége is.

– Változott. Viszont a közönség ugyanúgy nem fiatalodik, ahogy mi sem fiatalodunk. Ismerjük az erdélyi folyamatokat: már a középiskolások is Londonba készülnek vendégmunkásnak. Az pedig nehezen elképzelhető, hogy ott a Látót fogják olvasni. Esetleg az angol kortárs folyóiratok olvasója lesz az a nemzedék, ha az irodalom egyáltalán érdekli. Ez van. Ez a fiatalodás. Akik itt maradunk a magyar kultúrában, azok fogjuk írni és olvasni ezeket a lapokat. Figyelemre méltó folyamat, hogy a szerzőink egy jelentős része nem erdélyi, hanem magyarországi. De nem is lényeges igazából, hogy ki hol él. Irodalmilag jó dolog, hogy a közlésben ne legyen akadály a határ, de sajnos adminisztratív szempontból nem egyszerű ennek a kivitelezése.

– A nemzedékváltást különben az érdeklődők összetételén is lemérhetjük. Más lett a rendezvényeitek törzsközönsége, a helyszínek is változtak, a fiatalabbakat ezek jobban vonzzák.

– Marosvásárhely szakrális helye, a Kultúrpalota, ahol a fontos rendezvények zajlottak, a mieink is természetesen, az én generációm, de főleg a fiatalabb nemzedékek számára ma már inkább csak egyfajta múzeumi tér. A Kisterem, ahol évtizedeken át az irodalmi esteket rendeztük, egyre kevésbé felel meg a fiatalok elvárásainak, azoknak a rendezvényformáknak, amelyek az újabb időkben váltak népszerűvé. Így kerültünk a G. Caféba, ami állandó helyszínünk lett, és ahova egy másfajta közönség jött be. Tudom, hogy vannak emberek, akik ki nem állhatják ezt a helyet, és nem hajlandók fellépni ott, vagy eljönni oda. De az a közönség, amelyik oda bejár, mindig betölti a teret, ahol fellépünk. Akár van magyarországi, nemzetközi hírű meghívottunk, akár nincsen. Tényleg kialakult egy új törzsgárda. A marosvásárhelyi közönség abban is érdekes, hogy nem a rendezvényekhez, nem a szerzőkhöz, hanem a helyekhez ragaszkodik. Ha ugyanazt a rendezvényt átvisszük a Művészeti Egyetemre vagy a Nemzeti Színházba vagy a Bernády Házba, akkor más emberek jönnek el, más arcok bukkannak fel. És ugyanúgy, ahogy egyes emberek nem hajlandók eljönni a G. -be, vannak mások, akik nem mennek a Kultúrpalotába, a színházba vagy a Művészeti Egyetem székhelyére.

– Ez egyébként, hogy az érdeklődőket nemcsak a lappal és annak online változatával próbáljátok megszólítani, hanem különféle élő, nyilvános rendezvényformákkal is, továbbra is megmarad a Látó gyakorlatában?

– Persze. Már nem is számoljuk, hogy hány Látó Irodalmi Színpad és más irodalmi rendezvényünk volt, de hogy is hagyhatnánk abba, hiszen tudomásom szerint Erdélyben ezt a sorozatot a Látó kezdte. Havonta vagy ciklikusan, időről időre ismert vagy kevésbé ismert írókat, költőket, alkotói műhelyeket hívtunk meg, ezeket a megnyilvánulásainkat a közönség igazán kedveli.

– Ezt a szokásotokat az utóbbi időben más helyeken is átvették Erdélyben. Ez bizonyos konkurenciát is jelent, csökkenti a potenciális meghívható vendégek számát?

– Nem hiszem, hogy konkurenciát jelent számunkra, de tény, hogy különbségek vannak abban, hogy ki milyen anyagi támogatást tud a rendezvények számára szerezni. A meghívott vendégek utaztatása, szállása, ellátása, fellépése nem elhanyagolható financiális terheket ró a szervezőkre. Ezeket a kellemetlen adminisztratív tényezőket nem lehet elkerülni.

– Marosvásárhelyen az anyagi támogatókat, pláne az intézményes keretűeket mintha nehezebb lenne elérni, mint másutt. És nem csak az irodalmi szférában, más alkotói, előadói közegekben is.

– Nem mondhatom, hogy Vásárhelyen nehezebb ezzel küszködni, mint máshol. Inkább azt gondolom, hogy két furcsa országban élünk egyszerre, Romániában és Magyarországon, két érdekes hatalmi szféra van, és mind a kettő ugyanazt gondolja a kultúráról. Ebben tökéletesen egyetértenek.

– Nyilván akkor, amikor elvállaltad a főszerkesztői hatáskört és az ezzel járó teendőket, magad elé képzeltél bizonyos távlatokat, elgondoltál, kirajzoltál terveket. Konkretizálnál valamiket ezekből?

– Nem akarnék most a terveimről, elképzeléseimről sokat beszélni, ami abból a sajátos helyzetből is fakad, hogy év közben történik ez a váltás, és elég sok adminisztratív pepecs volt az egésszel. Köztudott, hogy az idei állami költségvetés is nagyon későn született meg, így a terveim is valójában csak arról szólnak, hogy azt a folyamatot, amit nagyjából elgondoltunk erre az évre, kézben tartsuk, konszolidáljuk, végigcsináljuk. Tulajdonképpen a következő évre kellene igazából felkészülni, hogy jövőre ne legyünk ebben a fajta késésben. A terveinket konkrétan megfogalmaztuk, összeállítottuk, de végül is a hatóság dönt, intézkedik, hogy mit támogat és mit nem. Ilyen szempontból ennek az egész főszerkesztési menedzsmentnek nagyon meg van kötve a keze.

– És nem csökken a csapatmunka jelentősége.

– A csapatmunkáé, a szövegeké sem. Én azt gondolom, hogy ebben az egészben az irodalomnak kell igazán fontosnak lennie. Az a döntő, hogy mi a jó szöveg, mi az, ami prezentálható, és persze az a fajta kommunikáció, amit a várossal, Erdéllyel és egyáltalán az olvasóval folytatunk. Nagy problémánk, hogy a potenciális erdélyi olvasótáborunk szanaszét van. Nem élünk egyetlen tömbben. A Látónak szinte minden faluban van két potenciális olvasója, de borzasztó nehéz hozzájuk eljutni. Sokfelé már posta sincs. A lapterjesztésnek, a kommunikációnak, az utazásnak és a kapcsolattartásnak olyan strukturális problémái vannak, amiket az internet, a Facebook és a többi modern médium sem tud megoldani. Egészen más hatása van annak, ha az író, szerkesztő elmegy egy helyszínre, és megszólal, és más, ha fölad egy Facebook-hirdetést. Egy ilyen széthulló nyelvi közösség, amilyen a miénk, ezeket a személyes kapcsolatokat nagyon nehezen nélkülözheti. 

– Igen, mint mondtad, a lap szempontjából a leglényegesebb mégiscsak a megjelenő szöveg. Ezt a főszerkesztő biztos nem veszíti szem elől. És a regényíró Vida Gábor mit ígérhet?

– Én dolgozom, dokumentálódom. Van egy novelláskötetre való megírt anyagom, nem hiszem, hogy túl hamar kellene azt publikálnom. De a Látóban nyilván nem nagyon akarok közölni. A decemberi szám szokott az lenni, amelyben saját szépirodalmi anyagot jelentetünk meg különösebb csinnadratta nélkül.

– Hát akkor eleve érdeklődéssel várjuk az év végi lapszámot. Főszerkesztői munkádhoz pedig sok sikert neked és a csapatnak!