A jelenlét ereje

Portrébeszélgetés Benő Kingával

Amikor a hétköznapok sodrásában megállunk egy pillanatra, ritkán engedjük meg magunknak azt a fajta mély, kérdéseket nem kikerülő jelenlétet, amely a munkát, a mindennapi terheket és a mások felé forduló figyelmet egymásba fonja. Benő Kinga története nem a külsőségekről szól, hanem egy olyan emberi útról, amelyben a marosvásárhelyi gyökerek, a családi bázis megteremtése és Alpha Transilvană Alapítvány mindennapjaiban megélt csendes önkéntesség jelenti a legfőbb igazodási pontokat. Egy bensőséges beszélgetés az otthonról, az emberségről, a belső bizonytalanságokról és a segítségnyújtás csendes, gyógyító öröméről. 

„Egy szőnyeget is simán el tudtam képzelni játéktérként”

– Marosvásárhelyen születettél, itt nőttél fel, és a városhoz való kötődésed a mai napig töretlen. Mit jelent számodra ez a hely ma a mindennapokban?

– Az, hogy a hűségem ennyire törhetetlen, leginkább annak tudható be, hogy itt van a szűk családom: a gyermekeim, szüleim, testvérem.

De az is benne van a pakliban, hogy talán nem voltam elég bátor egy olyan döntést meghozni évekkel ezelőtt, ami azzal járt volna, hogy akár az országot is elhagyjam.

Mit jelent a város? Nem úgy tekintek magamra, mint egy lokálpatrióta, de azért egy hosszú út után jó megélni azt az érzést – nevezhetjük honvágynak –, amikor átlépem a városhatárt, persze ez sajnos sokszor az első napokban már el is halványul.

Jó itt létezni a szűk közösségemben, a barátaimmal, a családommal, a közös vasárnapi ebédeken a szeretteimmel, és jó megenni édesanyám legfinomabb húslevesét is.

Természetesen jó tartozni ahhoz a közösséghez is, ahova a munkám köt, és ez a színház. Meg aztán vannak azok a színháztól teljesen független körök is, ahol a hétköznapokban tevékenykedem. 

– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra, milyen kislány voltál?

– Egy nagyon mozgékony, kreatív és cserfes kislány voltam. Általában minden családban van az a felnőttszórakoztató kisgyerek, aki a családi ünnepi összejöveteleken verset szaval, mindig ugyanazt a repertoárt elénekli torkaszakadtából, cigánykerekezik és spárgázik.

A mi családunkban én voltam az a gyermek, kellő bátorsággal. Nem jelentett problémát a szereplés, és ezt mindig bravókkal és vastapssal hálálta meg az akkori közönségem. A sűrű meghajlást szédülésig tudtam fokozni.

Ha magamra aggattam az összes létező színes kendőt, akkor én voltam a primadonna, ha egy sprayes doboz került a kezembe, akkor az mikrofon volt, és én voltam az énekesnő édesanyám magas sarkú cipőiben, a vitrinben lévő féltett pezsgőspoharak vízzel megtöltve pedig a produkcióm fontos kellékei voltak. Akkor az volt az én világom, egy szőnyegdarabkát is gond nélkül el tudtam képzelni színpadnak. Ez általában minden kislányban ott van, csak bennem később tudatosult, hogy ez tulajdonképpen egy ott bujkáló, ösztönös kifejezési vágy volt, ami akkor teljesen természetesnek tűnt. 

– Mikor döntötted el, hogy merre indulsz tovább az életben, mikor vált komolyabbá ez az egész?

– Tulajdonképpen nem az a gyerek voltam, aki pontosan tudta, hogy milyen pályát válasszon, annál is inkább, mert a pedagógia iránti vágyam fájdalmas kudarcba fulladt az első felvételi után. Akkoriban egy évben két próbálkozás volt, a másodikhoz már nem volt kellő önbizalmam, így egy másik humán profilú középiskolába kerültem, ahol volt egy nagyon kedves magyartanárnőm,egy igazi pedagógus, Farkas Márta. Tulajdonképpen ő volt az, aki a színészi pálya felé terelgetett, egyengette ezt az utamat. Akkoriban ő volt a mentorom: szavalóversenyekre neveztetett be – volt, hogy a tudtom nélkül –, én meg részt is vettem ezeken, kisebb-nagyobb sikerrel. A színházi előadások kisgyermekkorom óta részei voltak az életemnek, de előképzettségem és tapasztalatom nem volt ezen a téren, nem gyakoroltam ezt semmilyen színjátszó csoportban.

A főiskolára való felvételikor (minden egyes rosta után) sem voltam teljesen meggyőződve, hogy jó volt-e a pályaválasztás, szóval mondhatni döcögősen indultam el ezen az úton.

A fővonal a család meg a stabilitás

– Az egyetemi évek után több várost is megjártál, mielőtt végleg visszatértél volna Vásárhelyre. Hogyan élted meg ezeket a vándoréveket?

– Mivel teljesen zöldfülűként kerültem be a főiskolára, az a diák voltam, aki mindenre rá tudott csodálkozni, alakítható anyag voltam, most már azt mondanám, hogy talán túlságosan is naiv helyzetekben.

Osztályvezető tanáraim Farkas Ibolya és Tarr László voltak (nekünk csak Laci bácsi), rengeteget tanultunk tőlük szakmáról, emberségről, tiszteletről.

Az évfolyamon belül nem voltam egy hangadó, általában tudtam a helyem a csapaton belül, egy igazán színes évfolyam volt a miénk. Amit borzasztóan sajnálok, az az, hogy nem tudtunk összehozni a végzésünk óta egy osztálytalálkozót, bár volt rá próbálkozás.

Friss diplomásként 2000-ben – muzikalitásomnak köszönhetően – a Szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződtem, ahol egy évadot töltöttem el, itt a színpadhoz füződő összes babonát, leckét megtanultam az idősebb kollégáimtól.

Ezután a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban eltöltött ötévnyi színházi iskola következett, egy szívem csücske társulatban, barátokkal, rendezőkkel. 

Bocsárdi László rendezésében olyan, pályámat meghatározó előadásokban tanulhattam, amelyek nagyban hozzájárultak a színházi értékrendem, ízlésem kialakulásához.

A gyermekeim születése előtt várost is váltottam, hazaköltöztem Marosvásárhelyre. 

– Mi volt az a pont, amikor eldőlt, hogy Marosvásárhely marad a végleges otthonod és a bázisod?

– Ameddig kicsik voltak a gyerkőcök, még benne volt a pakliban egy esetleges visszaköltözés Szentgyörgyre, de időközben egyedül maradtam a gyerekekkel. Elkezdték az óvodát, és akkor már mérlegelnem kellett, nem volt kérdés, hogy itt maradunk, mert itt vannak a szüleim, akik tudtak segíteni. A mindennapok ezen a pályán két kisgyerekkel nem sétagalopp, komoly logisztikát igényel, és hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy a család besegített ott, ahol éppen szükség volt.

Élesen ott tudj lenni a jelenben 

– Amikor szembe kell nézned egy új feladattal vagy kihívással a munkádban, hogyan kezdesz bele?

– Amikor találkozom egy új feladattal vagy szereppel, mindig elfog valami megmagyarázhatatlan szorongás, kíváncsisággal fűszerezve, valószínűleg az újrakezdésből adódóan. Nyilván ez az asztali próbáknál már enyhül, de nem tudom megkerülni. Az a színész vagyok, aki mindenekelőtt próbálja megkeresni a szereplő igazát, hogymi adja az én személyem és a karakterem közös metszéspontját. Onnan próbálom építeni és kihámozni azt, akit majd a színpadon eljátszom.

És amikor megvan ez a belső mag, arra aztán rátapadnak a külső rétegek a próbák alatt, de ez már a közös játéknak az eredménye is.

Minden munkafolyamat más és más, sok függ a rendezőtől, a közös energiáktól, akár az aktuális figyelmemtől.

– Volt olyan váratlan helyzet a szakmai életedben, amikor a megszokott keretek teljesen felborultak, és úgymond alkalmazkodni kellett?

– Ilyen volt a Covid, ami eléggé megbolygatta ezt az egyensúlyt. Ez idő alatt az online közvetítések voltak jellemzőek, sőt a lezárás utáni első előadás, Keresztes Attila Sirálya kamerák előtt zajlott, élő közvetítésben. Abban az időben igencsak kreatívak kellett legyünk, hogy fenn tudjuk tartani a kapcsolatot a nézőkkel. Akkor született meg a Csodaházikó projekt is a gyerekeknek, amit eredetileg erre az időszakra terveztünk, de aztán a visszajelzésekből ítélt sikere miatt a feloldás után is folytattunk. 

„Teszem a dolgom csendben ott, ahol szükség van rám”

– A civil életben végzett munkád, az önkéntesség meghatározó része a mindennapjaidnak. Hogyan indult a kapcsolatod az Alpha Transilvană Alapítvánnyal?

– Ha nem lenne bennem egyfajta hiány, amit tudattalanul pótolok ezzel, akkor valószínűleg ez a fajta szociális érzékenység a világ meg a különböző nehézséggel élő emberek iránt sem lenne.

Körülbelül 9 éve megkerestek, hogy művészeti ágakat érintő foglalkozásokat tartsak halmozottan sérült gyerekeknek úgy, hogy ők is belekóstolhassanak a különböző művészeti ágakba. Hétről hétre kitaláltam és lebonyolítottam ezeket tematikus találkozásokat az ott dolgozó szakemberekkel és gondozókkal közösen. Tulajdonképpen ezzel az első apró lépéssel lettem az Alpha család tagja.

– Milyen kapcsolat alakult ki az ottani gyerekekkel és a családokkal az évek során?

– Mivel ez napközi otthon, ezekkel a gyerekekkel hetente többször is találkozom, és ebből adódóan a szülőkkel is különleges kapcsolatok alakulnak ki. Ismerem a családokat, tudom, milyen nehézségekkel küszködnek, ezeket a kapcsolatokat egy projekt után nem lehet csak úgy lezárni. 

Van úgy, hogy a gyerek kinövi a napközit, de a szálak megmaradnak: ha összefutunk az utcán, ugyanolyan szeretettel fordulunk egymás felé. Ha bemegyek az Alphához, el sem tudom képzelni, hogy ne köszönjek be a gyerekekhez. Igen, sokszor, sokat adok az időmből, az energiámból – amit máshonnan veszek el –, megszervezek például egy ünnepséget, de hiszek abban a körforgásban, hogy amit adok magamból, az visszatérül hozzám a legváratlanabb pillanatokban. Tudatosan tanítom magam arra, hogy ilyenkor tudjak jelen lenni és ezt felismerni.

Ez a fajta gondoskodás kiterjed az idős emberekre is, akik a közvetlen környezetemben élnek.

– Mit tanultál a gyerekektől?

– A gyerekek természetüknél fogva mindig tanítanak rácsodálkozni a világra, az ő tiszta szűrőjükön keresztül megélni mindezt, és örülni az apró dolgoknak is.

Ezek a sérült kisgyerekek végképp megmutatják, hogy mekkora csoda az, hogy értelemmel reagálhatunk arra, ami körülvesz bennünket, megtanítanak hálásnak lenni mindenért, ami sokszor olyan természetes, hogy szinte észre sem vesszük, és azt gondoljuk, nekünk jár.

Ha belépek a csoportba, megismerik a hangomat, reagálnak rá, minden gyerkőc a maga módján, és pontosan tudom, kivel milyen módon tudok kapcsolódni. Nem szeretek erről hosszasan beszélni, sokszor úgy érzem ez egy féltett magánügyem.

Ott vagyok velük, mert nekem ez a természetes, nem szoktam ezt különösebben túlagyalni és teszem a dolgom csendben ott, ahol szükség van rám.