E mesének egyetlen téli álma volt. Körülbelül ötéves korától a középiskolás időszakig, a fagy beálltától olvadásig naponta lepörgött előtte a kép, amelynek mindenáron szeretett volna a részesévé válni. Fél évszázad telt el azóta, a sóvárgó érzésre azonban most is tisztán emlékszik.
– A kertünket egy kerítés választotta el az Akarat (Voinţa) sportpályától, ahol nyáron bokszmeccseket tartottak, télen jégpálya működött – kezdte történetét a hatvanas éveiben járó nő. – Decembertől februárig zenére siklottak a korcsolyázók, akiket a kisgyermekek minden szenvedélyével irigyeltem. A kerítés tövében egresbokrok sorakoztak, azok közé bújtam be jégtáncot nézni. Mindig jól összeszúrtak az ágak, de nem törődtem vele. Néha, ha kilazult egy deszka a kerítésből, szépen kiemeltem, így akár a pályára is besurranhattam volna, de nem mertem. Tudtam, hogy édesanyámék nagyon haragudnának.
– Tiltották a korcsolyázást? – szóltam közbe.
– Igen, mert a nővéremnek egyszer volt egy csúnya balesete a jégen. Igaz, ő a Maroson tette próbára az ügyességét. De mivel nagy volt köztünk a korkülönbség, engem a kevésbé veszélytelen dolgoktól is féltettek a szüleim. Mindenesetre már kisiskolásként elhatároztam, hogy ha felnövök, jól fizető állásom lesz, hogy ne függjek senkitől, és megvehessem magamnak a világ legszebb, hófehér korcsolyáját. Tudtam, hogy ez csak úgy valósítható meg, ha jól tanulok, így nem sajnáltam a szabadidőmet a könyvek mellett tölteni.
– Azokon a régi teleken milyen szórakozási lehetőségek kínálkoztak? – késleltettem az időutazás folytatását.
– Édesapám fából készített nekem szánkót, azzal csúszkáltam órákon át a kertünkben lévő kis dombon. A fáskamránkban mindig akadt néhány tégla, deszka, amiből igazi lesiklópályát alakítottam ki magamnak. Akkoriban, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nagy telek voltak, nem kellett a négy fal között unatkozni. Barátnők nem nagyon jártak hozzánk, de édesapám hétvégeken kirándulni vitt az erdőbe. Sötétedésig sétáltunk a havas fák között, magasan fölöttünk egymás után gyúltak ki az apró, fehér fények. Apját mindig is érdekelte a csillagászat, az Élet és Tudomány című folyóiratból – amelyből vaskos gyűjteménye volt – kivágta az égitestekről szóló cikkeket, és ezekről az olvasmányélményekről nekem is szívesen mesélt. Gyermekfejjel, persze, nem sokat értettem az egészből, de szerettem, ahogy a hangja bensőségesen titokzatossá válik, akár reggelig hallgattam volna. Néha egészen más irányt vett a történet, az eltávozottakról beszélgettünk, akik apám szerint valamelyik csillagra költöztek. Édesanyám mindig aggódott, ha túl későn értünk haza, meg is dorgált a maga szelíd módján, miközben szapora, boldog mozdulatokkal tette elénk a meleg vacsorát. Idővel aztán kinőttem ezekből az esti kalandozásokból. A középiskolában egy kutyás barátnőmmel jártunk télen-nyáron a Kishegyszőlőbe. Rex, a kutyusa farkas ősökkel büszkélkedhetett, így a közelében biztonságban éreztük magunkat. Abban az időben medvetámadástól nem kellett tartani, más kutyák vagy rossz emberek jöhettek csak számításba, de tudtuk, hogy Rex megvéd, így bátran kószáltunk a fák közt alkonyatig. Egyszer, egy ködös estén el is tévedtünk, legalább egy órát kerestük az utat hazafele. De akkor sem féltünk, mi több, az egész bolyongást végigkacagtuk. Csak később, felnőttkoromban fogtam fel, hogy bajunk is eshetett volna. A Jóistennek köszönhetjük, hogy, ha a túloldalon is, de szerencsésen kiértünk a sűrűből. Persze, jó későn értünk haza, de mivel azon az estén a barátnőmnél aludtam, csak az ő szülei toltak le, édesanyámék szidását megúsztam.
– A gyermekkori korcsolyás álom végül megvalósult?
– A sportpálya idővel eltűnt, áruház épült a helyébe. Ezzel számomra valahogy megszűnt a varázslat, sok évig nem is foglalkoztatott a jégen siklás gondolata. Közben elvégeztem az egyetemet, munkába álltam, és meggyőződtem arról, hogy a nagy szorgalom és kitartás nem feltétlenül jár együtt az anyagiakban számolt gazdagsággal. Helyette más kincsekre tettem szert: férjhez mentem, megszületett a lányom. Négyéves volt azon a télen, amikor a párom mindhármunknak vásárolt egy-egy pár korcsolyát. Akkoriban, a nyolcvanas évek első felében két műjégpálya is volt Marosvásárhelyen, az egyik a Ligetben, a másik – ha jól emlékszem – a Kossuth utcában működött. Mi azonban a tömeg elkerülése végett a házunk előtti járdán próbáltuk ki először a korizást. Akkor derült ki, hogy erre a sportra teljesen alkalmatlan vagyok, legalábbis miután hosszú perceken át hiába próbáltam megállni a jégen, nem kínlódtam tovább.
– Csalódás volt?
– Gyerekként biztosan úgy éltem volna meg, de így könnyen vettem. Az elkövetkező években sokat jártunk a férjemmel és a kislányunkkal a ligeti műjégpályára, és én mindig a pálya szélén álldogáltam, a kezemben száguldva köröző szeretteim forró teájával. Jólesett ez a szerep, egészen belenőttem, és mostanában újra sokszor eszembe jut. Ugyanazzal a sóvárgással térek vissza hozzá, mint az egykori egresbokrok közé, álmaim régi rejtekhelyére.
