2024. november 21., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A hiányzó láncszem ígérete

Hétköznapi történet

Grétán július elején uralkodott el a hetekig tartó „hétfőhangulat”. Barátnőm tizenkilenc éves lányát egészen apró korától ismerem, akkoriban maga volt a megtestesült életöröm, mindenről volt véleménye, mindenkihez volt egy őszinte, de sosem bántó megjegyzése.

– Te olyan kacagós fajta vagy – állapította meg rólam egy régi közös délutánon, amikor a nála egy évvel fiatalabb fiammal játszani mentünk hozzájuk. Ezek a meghittnek tervezett együttlétek, persze, nem mindig végződtek derűsen, hiszen bizonyított tény, hogy ha két erősebb egyéniségű csemete egy fedél alá kerül, előbb-utóbb szülőriasztó mennydörgések és egyre szaporodó villámok szakítják félbe a „játékmesterektől” tisztes távolságban kávét szürcsölő vagy sört nyakaló szülők nyugalmát. De nem a – szinte menetrend szerinti – összezörrenések miatt távolodtunk el egymástól, inkább a gyermekek növekedése és főleg Grétáék költözése vezetett oda, hogy pár év múlva egy-két ünnepi messengerüzenetben merült ki a közöttünk lévő kapcsolat. Születésnapokon, karácsonykor és húsvétkor mindig köszöntöttük egymást a virtuálisban, a személyes találkozások azonban minden  programegyeztetési kísérletünk dacára elmaradtak. A költözésük okát is egy éjszakába nyúló internetes beszélgetésből sikerült megtudnom a barátnőmtől: azért adta fel a gyermeke édesapjával közös albérletet, mert – a kívülállót tökéletesen megtévesztő látszat ellenére – régóta nem éltek már úgy, mint egy pár. Léthelyzetük mélységeit nem tisztem feltárni – és jogom sem lenne hozzá –, tulajdonképpen csak azért ejtettem szót minderről, hogy valamiképpen elhelyezhessem térben és időben a múlt pénteki beszélgetés üzenetét. Nem, nem a barátnőmmel vettük fel a sok éve elengedett gondolatfonalat, a lányával futottam össze a Színház téren. 

Úgy tűnt, hogy jólesik neki a viszontlátás, de az sem kizárt, hogy csak egyféle – a helyzetnek szóló – fáradt önmegadás rajzolt az arcára halvány mosolyt. Nem tudom, pontosan hány éve nem láttuk egymást, mégis egyből felismertem nyurga termetét, sokatmondó tekintetét, és egyértelmű volt, hogy én sem vagyok neki idegen. A buszmegállóban beszélgettünk, az üdítőt ugyanis, amire meghívtam, nem akarta elfogadni.

– Sietek, mert anyu már vár, tudni akarja, mit intéztem az állásbörzén – hárította el az ajánlatomat, nekem mégis úgy tűnt, hogy a gesztusai azt üzenik: szívesen töltene bár egy kevés időt a társaságomban. 

– Munkát keresel? –  futott ki a számon a kézenfekvő kérdés.

–  Úgy illene – vágta rá kissé ironikusan, vagy inkább öniróniával. –  Idén végeztem a sulit, nem is olyan rossz eredménnyel (sz. m.: szándékosan nem írom le, hogy melyik, elméleti oktatást biztosító tanintézetről van szó), de az érettségi valahogy „nem jött össze”. Egyedül románból nem írtam meg az ötöst, pedig nagyon igyekeztem. Anyu szerint az volt a baj, hogy későn, valamikor áprilisban kezdtem magántanárhoz járni. Lehet, hogy igaza van, nem tudom, de ez a lényegen úgysem változtat. Szerettem volna egyetemre menni, de érettségi oklevél nélkül, ugye, erre semmi esély. A kudarcélmény után eléggé kiakadtam, talán az ilyen lelkiállapotra mondják, hogy kezdődő depresszió. 

– Miben nyilvánult meg ez a „kiakadás?” – szóltam gyorsan közbe, bár nem vagyok igazán jártas a pszichológiában, bármennyire is érdekel.

– Folyamatosan sírhatnékom volt, és nem láttam értelmét semminek. Anyut is egészen letaglózták a történtek, így tőle sem számíthattam sok erősítésre, meg a barátnőimtől sem, nekik ugyanis egytől egyik sikerült az érettségijük, és utána bele is vetették magukat a bulizásba, fesztiválozásba. Mindenki, aki ismerte a helyzetemet, biztatott, hogy feltétlenül menjek el az őszi vizsgára, mert akkor száz százalék szerencsém lesz, de én az elejétől tudtam, hogy erre nem lesz lelkierőm. 

– Nem is mentél el a pótérettségire? – szóltam újra közbe.

– Miután eltelt pár hét az eredményhirdetés után, valamennyire összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy dolgozni fogok. Egy barátnőm szólt, hogy egy ismerőse segítségével mindkettőnknek kerülne kiszolgálói állás a tengerparton, Neptunon. Anyu minden módszert bevetett, hogy lebeszéljen a szándékomról, fenyegetőzött, rimánkodott, de hiába. Nemsokára már egy egészen más, szó szerint felhőtlen világban kerestem a megnyugvás és feltöltődés lehetőségeit. A szállásunkat és a napi háromszori étkezést a munkaadónk biztosította, a keresetünkből pedig szórakozni is tudtunk a nem túl sok szabadidőnkben. Nem mondom, hogy nem volt fizikailag megterhelő az a közel egy hónap, de lelkileg, szellemileg tényleg sikerült felfrissülnöm. Kevéssel a pótérettségi után jöttem haza. Anyu addigra megbékélt a helyzettel, talán neki is fejlődési lehetőség volt a külön töltött néhány hét. Mindenesetre, most mintha jobb, békésebb lenne a kapcsolatunk, mint a vizsgák alatt és előtte. 

– És most mi a terv? – kérdeztem gyorsan, mert észrevettem, hogy Gréta diszkréten szedelőzködni kezd.

– Amióta a tengerről hazajöttem, rengeteget pihentem, olvastam, filmeket néztem. Úgy érzem, most erre a zűrmentes, belső irányítású tanuló időszakra van leginkább szükségem. Persze azért a mai állásbörzén is jól szétnéztem, és egy-két helyre, ahol kereskedelmi dolgozót kerestek, az önéletrajzomat is leadtam, de nem biztos, hogy élni fogok valamelyik lehetőséggel, ha fel is hívnak. Egyelőre élvezem a csendet, ami körülvesz, és lélekben már készülők a nyári nagy „dobásra”. Úgy érzem, a tengeren sokat javult a románnyelv-ismeretem, és azóta is gyakran hallgatok, nézek román videókat az interneten. Biztos vagyok benne, hogy jövő júniusban meglesz az érettségi diplomám. Számomra talán most ez az egyetlen hiányzó láncszem ahhoz, hogy igazán boldog lehessek.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató