2019. október 18., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely


Azt szokták mondani, hogy a képzőművészet sokkal egyetemesebb közlésforma, mint az irodalom. Bár nekem éppen az irodalom a hivatásom, elismerem, hogy formákkal és színekkel könnyebben tudjuk megértetni magunkat a föld bármely részén. Egy-egy gesztus vagy arckifejezés szinte mindenütt ugyanazt jelenti, miközben a nyelv csak akkor alkalmas az igazán árnyalt közlésre, ha ugyanaz az anyanyelvünk. A különböző nemzetek be vannak zárva saját nyelvükbe, és csak fordítással tudnak kitörni onnan. Ezért is tekinti büntetésnek a bábeli soknyelvűséget a Biblia, és van is ebben igazság, hiszen a műfordítók a megmondhatói, hogy egy verset például hűen tolmácsolni egy másik nyelven már-már lehetetlen. Minden nyelv mögött más-más történelem van, máshonnan jönnek a szavai, más a hangzásuk, és ezáltal más asszociációkra késztetnek minket. Persze ettől vagyunk magyarok, románok, németek, szerbek, szlovákok, és így tovább. Irigylem mégis azokat, akiknek valamilyen kézzelfogható anyag, kő, bronz, fa, vászon, papír, festék segítségével kell kommunikálniuk, és ami a kezük alól kikerül, érthető fehéreknek vagy színes bőrűeknek egyaránt. Itt nálunk, Erdélyben vagy egész Kelet-Közép-Európában mennyivel egyszerűbb a történelmi, kulturális, vallási különbségeken túltenni magunkat, ha szó nélkül elgyönyörködünk egy Brâncuşi-szoborban vagy egy Nagy István-festményben. A gömb mindenütt gömb, a kocka mindenütt kocka, a kék mindenütt kék, a zöld mindenütt zöld, a szimmetria mindenütt szimmetria.

Vass Tamás: A győztes (1981)
 Fotó: Nagy Tibor


Festészeti kiállításon vagyunk. Igen, ezek a festmények nemcsak Marosvásárhelyen szépek, hanem a földkerekségen bárhol. Legfeljebb azt panaszolhatnánk, hogy hiába ez az egyetemes nyelv, ha egy-két országgal arrébb már esetleg nem is hallottak az itt kiállított munkák szerzőinek többségéről. Ezért is fontos feladat megmutatni legalább egy-két reprezentatív festménnyel vagy grafikával ezeket az életműveket. Ha Szepessy Lászlónak csupán annyi lett volna a célja, hogy harminchét kiváló művész majdnem másfél száz művét elhozza ide, és próbálja ily módon az emlékezés, emlékeztetés felelősségét is megosztani velünk, már ezért is kijár neki minden elismerésünk. Csakhogy nem csupán erről van szó. Ugyanis van ebben az egészben egy különös ellentmondás. Valami nem talál, úgymond. A marosvásárhelyiségre gondolok. Lehet-e ez szempont egy válogatáskor? 

Mert hát természetesen lenyűgöző magángyűjtemény ez, több generáció elsőrangú festőinek munkáiból, az 1893-ban született Bortnyik Sándortól az 1961-es Pál Péterig, túlnyomórészt tájképekből, portrékból, de bibliai jelenetekből vagy aktokból is. De mitől marosvásárhelyiek? Hiszen látszólag helytől függetlenül is érthetők ezek a művek, elhelyezhetjük őket egy tágabb kontextusban, eszünkbe juthat Albert Lászlóról Jackson Pollock, Vass Tamásról Hieronymus Bosch vagy Gross Arnold, de egymással is összevethetjük az itt szereplő művészeket, mondjuk, Olariu Gheorghe és Simon Endre lebegő nyárádmenti festményeit Sükösd Ferenc robusztus parajdi sóhegyeivel vagy Szécsi András zaklatottabb tájképeivel, és el lehet töprengeni azon, hogy Incze István nem ugyanazt az erdőrészletet festette-e meg 1973-ban, mint Siklódy Tibor 1967-ben. Vagy vajon miért megy közelebb a tárgyakhoz, az emberekhez Józsa Nemes Irén, mint mások? 

Nyilka Róbert: Házak (1967)


Mind hasonlítanak, mégis mind eredetiek ezek a festők. Igen, erről van szó! Az eredetiségről. Mert ha a festészet vagy bármilyen más művészet egyetemességét úgy értelmezzük, hogy mindegy, hol született, milyen körülmények közt alkotott egy festő, akkor tévúton járunk. Az egyetemesség a közös nyelvet jelenti, ám az bizony nemcsak morális, hanem esztétikai kérdés is, hogy ezen a közös nyelven ki milyen sajátos üzenetet közvetít. Nem tudom, Gauguint Tahiti nélkül egyáltalán számontartanánk-e, de biztos, hogy azok a földnehéz idomok, azok a buja trópusi hajlatok teszik milliók számára felejthetetlenné egész életművét. Azt sem tudom, hogy amennyiben Csontváry Kosztka Tivadar nem ismeri meg a cédrusok világát, Libanont vagy akár Jeruzsálemet, ugyanolyan nagy festőnek gondolnánk-e ma, mint így. Gauguin, Csontváry, Dalí vagy Aba-Novák eredetiségét mindenképpen a hely is adja. A genius loci. Egy adott hely formái és színei. Nem kell feltétlenül a szülőföldre gondolni, hanem egy olyan tájra, amely megérintette a festőt. A hely szelleme nélkül egyetemesség sincsen, csak semmitmondó általánosság, ügyes utánzás vagy utánérzés. Ezért is van igaza Szepessy Lászlónak, amikor Marosvásárhelytől Marosvásárhelyig hordoz körbe minket ezekkel a képekkel, és azt sugallja, hogy van valamiféle marosvásárhelyiség mindazoknál a festőknél, akik itt születtek, vagy itt tanultak, innen mentek el, vagy itt telepedtek le. Nem kitaláció ez a Marosvásárhelytől Marosvásárhelyig tartó különös utazás a képek között, nem azért adta ezt a címet Szepessy László, hogy valahol határt szabjon a válogatásnak, de a marosvásárhelyiség, tágabb értelemben az erdélyiség tényleg megkülönböztető sajátossága a mi itteni festészetünknek. Máshol nem születhetett volna meg pontosan ugyanez. Egyszerűen azért, mert máshol másak a dombok, a hegyek, sőt, még Erdélyen belül is különbözik a nyárádmenti gircses-görcsös, emberi léptékű dombvidék a megbillenő gyergyói ég napsugárnyalábjaitól, a csíki vagy háromszéki medencék körkörös horizontjától, vagy akár a szilágysági és kalotaszegi hepehupák súlyos, sok százezer éven át lekerekített formáitól. Nem véletlen, hogy ezen a tárlaton nem a várost láthatjuk elsősorban, legfeljebb a sokkal természetközelibb falut, és persze magát a tájat. Vagyis nem az ember által alkotott építményeket, hanem Isten épületeit, különböző domborzati formákat. Még a mindig rendkívül tudatos, a textúrával folyton kísérletező Nagy Pál szépséges aktján is ez a tájszerűség ragad meg. Olyan a meztelen test, mint egy erdélyi táj, a vörös haj forrósága, a háttér habzó felhőtolulása, a mell és a has napsütötte világossága alatt ott feketéllik az ágyék, mint egy szurdok, amelyben megbújik az éjszaka. Vagy Román Viktor Kék madonnája is táj. Míg Gaugain asszonyai a tahiti földhöz igazodnak domborulataikkal, a Kék madonna, ugyanolyan vaskosan egyébként, tán az erdélyi égből van összegyúrva. Ezeket a képeket máshol nem lehetett volna megfesteni. Talán egyik-másik festőnek az is volt a drámája, hogy elment innen, és másutt nem lelte meg, amire itthon már egyszer rátalált tulajdonképpen. Ha pedig rátaláltál valamire, miért keresnéd azt másfelé? Balázs Imre nagyszerű festészetében törést jelentett például, hogy itteni sötét, barázdabarna, szilvakék, málnavörös színeit, a meg-megomló martok tompa sárgáit nem lelhette fel máshol. Nem beszélve arról az életérzésről, amelyben benne van a túlélés, a lázadás, a szembefordulás a zsarnoksággal. Mint ahogy erdélyi közérzet a végtelen gúny és megvetés is, például Vass Tamás 1981-es remekmívű grafikáján, amelynek címe A győztes. Aki a diktatúrák természetét tanulmányozni akarja, időzzön el néhány pillanatra a rajz előtt, és rá fog jönni, miért lesz végül a győztesből vesztes. Mert minden diktátorból vesztes lesz előbb-utóbb. Azokból is, akik ágyban, párnák közt végzik, hiszen a piramis, amit emberi testekből építettek, úgyis összeomlik.

Incze István: Faluszéle (1957)


Sokáig folytathatnám még a felsorolást. Mondjuk, Haller József megrázó Pietájával, amelyen nagyon öreg már a Megváltó, de Mária még fiatal. Mintha múlt lett volna a jövőből a Golgotán is, akárcsak Erdélyben nagyon sokszor. Vagy milyen egyszerű, és mégis mennyire szimbólumokkal terhes Ambrus Imre Jézusa. Ez az egész kiállítás egy történet valójában. Sokunk története. Az enyém is. Amikor 1974-ben Marosvásárhelyre kerültem, az itt szereplő festők közül még többen itt éltek, megismerhettem őket. Ma már lezárt életművek ezek többnyire. Szinte elképzelhetetlen, milyen gazdag volt Marosvásárhely képzőművészete, hány és hány igazi mester alkotott itt, és hogyan nőtt ki ebből az állandó lázas egymásra figyelésből egy új nemzedék, a MAMÜ generációja, akik közül sokan nagyjából velem egyidősek voltak, én nyitottam meg első közös tárlatukat Mikházán. Abból a generációból György Csaba és Kuti Dénes festményei itt is láthatók. Vannak hiányzók minden nemzedékből, de csak azért, mert hál’ istennek ennél a rendkívül gazdag válogatásnál is gazdagabbak vagyunk. Most éppen nincsen itt munkája többek közt Kákonyi Csillának vagy Barabás Évának az idősebbek közül. De ami ebben az anyagban mindenképpen teljes, izgalmas, sőt, gyönyörködtető: az maga a marosvásárhelyiség. Reprezentatív tárlat ez, mert pontosan mutatja, hogy honnan jöttek, merre tartanak a marosvásárhelyi művészek.

Szepessy Lászlóval minket látszólag politikai barátság köt össze, de ez nem egészen igaz: én őt a nyolcvanas évek második felében úgy ismertem meg, hogy marosvásárhelyi fiatal képzőművészekről kellett írnom, talán az Utunk Évkönyvbe, és amikor Barabási Győző munkáit szerettem volna látni, barátaim Szepessy Lászlóhoz irányítottak, mert ő sokat tud az új generációról. Így is volt. Tudor negyedbeli lakásukban csak hozta elém az újabb meg újabb képeket. Azok a fiatalok mára már megöregedtek, nagyon sokan el is mentek innen, sajnos. Viszont Szepessy László lelkesedése a képzőművészet iránt nem lankadt. Persze lelkesedni bárki lelkesedhet. De érteni is kell a művészethez. Aki ezeket a képeket összegyűjtötte, nyilvánvalóan ért hozzá. Tessék megnézni ezt a válogatást, és egyúttal tessék elgondolkozni, hogy megbecsüljük-e igazán azokat, akik a következő nemzedékek számára intézményesen vagy egyszerűen magányos műértőkként át akarják menteni a remekműveket, amelyek egyébként esetleg feledésbe merülnének. Ezen a tárlaton is vannak olyan festők, akikről talán egyre kevesebben tudnak, pedig mind többen kellene hogy ismerjék őket, Kraft Lászlótól Nyilka Róbertig. Az egyetemesség végül is Marosvásárhelyből, Erdélyből, Párizsból, Libanonból vagy Tahitiból táplálkozik, elvont egyetemesség nincsen. Mint ahogy marosvásárhelyiség is annyi van, ahány ízlés vagy értékrend elképzelhető. Ha fogynak a művészek vagy a művészetkedvelők, fogy a marosvásárhelyiség is.

Incze István: Turbina (1938)


Legyünk őszinték, Marosvásárhelyen ma is sok jó művész van, mégis szgényesebbb a képzőművészeti élet, mint a diktatúrában. Ennek sokféle magyarázata lehetséges. Ne magyarázgassuk, hanem próbáljunk tenni ellene. Mint például Szepessy László. Marosvásárhelyisége egyéni, válogatása rá jellemző, és ezáltal nemcsak kurátora, hanem szerzője is ennek a kollektív tárlatnak. Az ő szemével látjuk, hogy mi volt, mi van. Csakhogy én a magam marosvásárhelyiségét is felfedezni vélem ezeken a falakon. Falusi nosztalgáimmal, kisvárosi vágyaimmal, nagyvárosi hiányérzeteimmel együtt. Remélem, hozzám hasonlóan ki-ki megtalálja itt a saját marosvásárhelyiségét. Azok is, akik csak egy óráig vagy egy napig marosvásárhelyiek éppen. Marosvásárhelyinek lenni itt, ebben a pillanatban annyit jelent: szeretni a művészetet, szeretni a marosvásárhelyi festőket.


Elhangzott a Szepessy László gyűjteményéből rendezett Marosvásárhelytől Marosvásárhelyig című festészeti kiállítás megnyitóján, október elsején a Kultúrpalota földszinti Art Nouveau galériájában. A rendkívül gazdag tárlat október 18-ig látogatható.

Kuti Dénes: Ösvény (1981)



Bordi András: Fiú kalappal (1978)