Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
E hét vasárnapja október 23-a esik. Hatvanhat évvel ezelőtt „ezen a napon, Debrecenben, majd Budapesten kezdődött az a békés tüntetés, amely pár napon belül lángba borította Magyarországot, és a világtörténelem egyik kicsiny, ám kimagasló fejezetévé vált. (…) 1956 idején teljesen egyértelmű volt, hogy ki hazudik. Ma ablakzsiráfok vagyunk a világra, és mégsem tudjuk, hogy kinek van igaza” – írtuk e sorokat két évvel ezelőtt, az 1956-os forradalom évfordulóján. Akkoriban, a covid dühöngésének idején elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy annál is nagyobb csapás érjen bennünket, hiszen mind tudjuk, mit éltünk át, és ha nem is rettegtünk, de azért aggódtunk a jövőért. Arra gondoltunk: ha valahogy, valamikor véget ér, annál már csak jobb jöhet.
Nos, vége lett. És nem lett jobb. Más lett. Mert a közvetlen veszély elmúlt ugyan (úgy tűnik), de a múlt sötét lapjaiból reánk törő, elképzelhetetlennek tartott repeta megismétlődött: a karanténvilágot az európai háború rémképe követte. A legrondább fejezetek visszatértek, és rút pofájukkal közöttünk kísértenek. A háború esetében nem közvetlen, de közvetett veszélyként, amely annyira épp elegendő, hogy ismét aggódva tekintsünk a szinte minden bizonnyal katasztrofális válságot hozó jövőbe. Nyugtatgatjuk magunkat, hogy annyira senki sem hülye, hogy világháborút robbantson ki, miközben történelmi példákból kiindulva azért tudjuk, hogy de.
1956. október 23-án a debreceni, majd budapesti diáksereg tüntetése a világ egyik legnagyobb hatalmával való fegyveres harccá emelkedett. A fiatalság, a ragyogó lelkesedés és fénylő naivitás tűzharcává az elnyomókkal szemben, amely dicsőséges, történelmi változást hozó bukást eredményezett. A forradalom – úgy tűnt –, megnyerte a harcot, miközben az atomhatalom vezetőinek fondorlatos terve már október 31-én megszületett: látszólag egyetértenek, közben csapatokat vezényelnek, majd támadnak. A forradalom elbukott. Több ezren meghaltak. Több százezren elmenekültek. Generációvá váltak Amerikában. Svájcban. Franciaországban.
2022. október 18-án, e cikk írásakor háború zajlik a szomszéd országban – háború, amely az európai civilizációnak a múlt traumáiból fakadó, a békés megoldások felé tartó fejlődésébe vetett alapvető hitet kérdőjelezte meg. És a nagyapáink forradalmát vérbe fojtó szuperhatalom utóda ismét cselezik: nevén nem nevez, népszavazással erősít, családapákat fogdos össze az utcáról és vezérel a frontra, civileket bombáz. Hogy mi lesz a vége, senki sem tudja. De túléltük a gyűlölt rendszerüket és a benne robbanó Csernobilt, túléltük az ebből a rendszerből fakadó vadkapitalizmust, és most abban reménykedünk, hogy túléljük ezt is.
Egy dolog azonban bizonyos volt és azonos volt 1956-ban és 2022-ben is – és ezt senki, semmilyen geopolitikai vagy ideológiai maszlaggal, rommá indokolt pártállással, a közelmúltban keresendő ok-okozati összefüggéssel nem tudja megcáfolni –: az, hogy ismét idegen tankok állnak mások földjén.