Mörfi naplója (2.)
Ritkán fordul elő az efféle csődközeli állapot, amikor a glóbusz szárazulatján ugyanazzal a gonddal kelnek és feküsznek a népek. Most válik el, hogy mit tudnak a vezérek! Noha minden kormányfő a nép jólétét hangoztatja, ez koránt sincs így. Ez abból is kitetszik, hogy nincs olyan ország, amelyben ne lennének bírálói a regnáló politikának (nyilván: a diktatúrák ellenzéke nem hangos szóval, csupán a hallgatásával jelzi az egyet nem értését).
Az ábra minden országban ugyanaz: a központi sajtó szerint a kormány azon buzgólkodik éjjel-nappal, hogy az adófizetőknek jobb legyen az életük, a nép viszont azt szeretné, ha a hatalom komolyan is gondolná, amit mond, s nem csak ígérgetne. A választók okosabbja ismeri az ígérgetés természetrajzát, az ilyenekről mondotta egykor Ronald Reagan: „a legijesztőbb mondat, amelytől minden adófizetőt elönt a hideg veríték: »a kormánytól küldtek, hogy segítsünk önöknek«”.
Az okos ember stratégiája semlegesíti a hatalom mézes maszlagját: megpróbál talpon maradni a kormányduma ellenében, táplálja a családját, óvja az egészségét, nem a tévét nézi, hanem könyvet olvas, s ha tele a vödör, leviszi a szemetet.
Egy vagy két év múlva már azt is tudni fogjuk, hogy melyik kormánynak volt jó a válságkezelő stratégiája. De ne tessék objektív elemzéseket várni, ui. a manipulálás vírusával a Kaspersky vírusirtó sem tudja felvenni a harcot…
Történelmi visszapillantás
Sztálin generalisszimusz a halálos ágyán három megszámozott borítékot adott át a titkárának, azzal, hogy nagy bajok szezonján egyenként nyissák ki azokat. Hruscsov idején bontották ki az elsőt, ez állt benne: „Kenjetek mindent rám!” Megtörtént: kikiáltották gonosz népirtónak, és kipakolták a mauzóleumból. Telik-múlik az idő, megint föl kell egyet bontani: „Csináljátok az ellenkezőjét annak, amit én tettem!” Berekesztik a hidegháborút, útlevelet adnak a népnek, nyugdíjat emelnek. Megy, ahogy megy. Idén januárban ki kellett nyitni a harmadikat: „Most csináljátok úgy, ahogy én csináltam!” Szabadság lenullázva, határzár, Kína karantént vezet be: „lélek ez ajtón, se be, se ki, / ha kakálni kéne neki, ott van a bili…” (Közbevetőleg elmondanám: a módszer nem új, a középkori pestisjárvány idején Milánóban az vezetett eredményre, hogy a fertőzött családokra rászegezték az ajtót-ablakot. Nem humánus, de hatásos.)
Ázsia hátsó sarkában azonban más a helyzet, ott 1953-ban nem mentek nyugdíjba Sztálin eszméi. Ha hinni lehet a híreknek és a magyarázatoknak, akkor éppen a diktatórikus intézkedéseknek köszönhetik azt, hogy az ottaniak viszonylag gyorsan kikeveredtek a bajból. A Szabadság Birodalma pedig – a totojázás és haszontalan bölcsködés miatt – a válság legnagyobb kárvallottja lesz… Az idő pedig a láthatatlan ellenfélnek dolgozik.
Ne feledjük: a nagyüzemi embertartás ketrecei, a tízemeletes panelházak Sztálin elvtárs útmutatásai szerint épültek Hanoitól Tiranáig. Mert: 1) egy négyzetméteres kamrában nem lehet hónapokra elegendő élelmet felhalmozni; 2) a vízcsapokat a mi embereink felügyelik; 3) ha az épület kijárata elé állítanak egy katonát, dobtáras gépkarabéllyal, még tolózár sem kell a kapura.
Most azt várjuk, hogy mi következik még.
Állítólag Sztálintól származik…
a következő mondás: „egy ember halála – tragédia; ezer ember halála – statisztika.” El lehet róla mondani, hogy cinikus és gonosz, de úgy veszem észre: működik. Ma (ápr. 20-án) közölte az egyik hírforrás: „egy hónapja nem volt ilyen alacsony a spanyol halálozások száma”, merthogy előző nap csupán 399-en távoztak az öröklétbe. Ami az egyiknek kevés, az a másiknak sok. Ennyi halottja egy hónap alatt nem volt az egyik tízmilliós közép-európai államnak.
A kérdés mindig az: mihez viszonyítunk. A statisztika jelentőségét lekicsinylő példázat így magyaráz: ha Alfának tíz nadrágja van, és még vesz egyet, akkor tízszázalékos a növekedés; ha Béta is vesz egyet az egyetlen pantallója mellé, akkor nála százszázalékos a növekedés. Persze, mi tudjuk: a száz nagyobb a tíznél, de a kettő nem a tizenegynél. No, valahogy így lehet szépíteni a statisztikákat. Másik példa: ha kétezer nyilvántartott betegből eltávozik száz, az 5%. Igen ám, de ha e mellett a kétezer mellett még van nyolcezer, akiket nem tartanak nyilván, mert nem tudnak róluk, akkor a százalékos elhullás* értéke egy százalék, ki lehet hirdetni: ’nagyon jól teljesítettünk’.
Bocsánat a csillaggal jelzett kifejezésért, de a hivatalos jelentések sem kondoleálnak és nem is sajnálkoznak, csak számokkal és grafikonokkal bombáznak. Én vagyok a morbid vagy a hivatalos jelentések?
Nyilvánvaló: a dolog nem ilyen egyszerű, ui. a statisztika komoly tudomány, az iparban, gazdaságban, kereskedelemben és az egészségügyben kismillió helyen jól lehet alkalmazni, és remek következtetéseket lehet levonni vele és általa. Példának okáért jól meg lehet saccolni, hogy mi lesz. Úgymond: latolgatják az esélyeket. A kormány egyik szakértője szerint 3%-os lesz a GDP növekedése, a másik szerint a mérleg – nagy valószínűséggel – mínusz tízet mutat. Majd. De hogy mennyi lesz pontosan, azt ma senki sem tudja, s ha Csejdiné élne, még ő sem tudná megjósolni.
Ahogy én ezeket a kormányközeli jósokat ismerem, ők még arra is adnának öt százalék esélyt, hogy a tehénlepény az élére esik, holott azt bármelyik pendelyes gyermek megmondja: az mindig a lapjára szottyan.
Meg aztán: azt magyarázzák, hogy a Covid-19 veszélyesebb, mint az eddigi járványok, mert – úgymond – sokáig tart kifejleszteni az ellenszerét; holott mindenki tudja: a spanyolnátha nagyobb kaszálást rendezett, mint az első világháború, becslések szerint a Föld lakosságának 3%-a nem élte túl. Hol vagyunk ma a 240 milliótól? Nem vagyok én rekordhajhász, s nem is a vírusnak drukkolok, csak nem szeretem, ha elvetik a sulykot.
Marosvásárhely, 2020. április 20.
