A három Ughy csodálatos időutazása

Adalékok egy tárlatmegnyitóhoz

Érdekes, különleges képzőművészeti kiállítás nyílt csütörtökön délután a marosvásárhelyi Bernády Házban. Egyrészt, mert családi tárlatról van szó, ugyanis a kiállítók, Ughy István és fia, Miklós, valamint unokaöccse, Levente vonultatták fel alkotásaikat. Az is figyelemre méltó, hogy míg István festményeket, Miklós grafikákat, Levente faszobrokat helyezett a kiállítótérbe. Mindamellett, hogy a munkák különböző stílusban készültek, sok közös is van bennük. Nem véletlenül. 

Kezdjük talán a legidősebbel. Ughy István festőművész 1938-ban született Székelykeresztúron, az elemi iskolát szülővárosában végezte, utána a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában tanult tovább, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán szerzett diplomát 1963-ban. Előbb tanárként dolgozott a szászrégeni művészeti iskolában, majd szabadúszóként, illetve a székelykeresztúri múzeum külső munkatársaként. Grafikai tudását múzeumi tevékenységében is hasznosította, így láthatott napvilágot a Csontkarcolatok, porszaruk rajzai című kötet 1975-ben. Ezután a múzeum belső munkatársaként dolgozott, jelentős szerepet vállalva a régészeti, néprajzi és természetrajzi kiállítás létrehozásában, a képtár megteremtésében. Benkő Elekkel közös publikációja 1984-ben jelent meg a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál Székelykeresztúri kályhacsempék címmel. Múzeumi munkássága révén meghatározó módon járult hozzá a Benkő Elek által Budapesten közzétett kiadvány létrejöttéhez, melynek címe A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája (1992). 1986-ban megvált a múzeumtól, és négy éven át segédmunkásként dolgozott, Magyarországra való áttelepedéséig. 1990-től Pápán a Gróf Esterházy Károly Kastély és Tájmúzeum régészeti rajzolója volt, de a képzőművészeti anyagot is kezelte. Ilon Gábor korábbi igazgatóval közös munkájuk, A Kárpát-medence régészete főiskolai tankönyv. 2005-ben megszűnt a munkaviszonya a múzeummal. Veszprémben több alkotótársával együtt (Kádár Tibor, Horváth Lajos, Párkányi Raab Péter, Dienes Attila) létrehozták a figuratív csoportot, hogy ezt a stílusábrázolást hozzák vissza a művészetbe. Saját munkáit 1964 óta állítja ki Erdélyben, Magyarországon, a Felvidéken, Németországban, Hollandiában, Horvátországban, Ausztriában. Fiatalon csoportos kiállításon vett részt az Egyesült Államokban, a közelmúltban pedig két művésztársával együtt csaknem egy évig oroszországi tárlatokon szerepelt. Az Art Nouveau Galériában látható 52 munkájának nagy része 2002 után készült. S míg az előbbiben inkább a vallási, mitológiai, illetve biblikus látomásokat megjelenítő, átértelmező alkotásait mutatta be, addig a Bernády Házban a népi világ ihlette műveket láthatjuk. Amint említettük, Veszprémben létrehozták a figuratív alkotócsoportot, vallomása szerint azért, hogy egy kicsit visszahozzák e művészi stílust, szemben a kortárs művészet szerteágazó, alkalmanként értelmezhetetlen alkotásaival. A figuratív művészi stílus a látható ábrázolással nyilvánul meg, a valóság felismerhető, azonosítható elemei szerepelnek a képzőművészeti alkotásokon. Ughy István képei sem köntörfalaznak. Kimondják az igazat, ami túlmutat a felszínen, és azt is láttatni próbálja, ami talán ott van bennünk, a tudatalattiban. Az ábrázolásmódja helyenként groteszk, bizar. Nem egy idillikus képet látunk, hanem egy átlényegített valóságot. Egy tükörképet. Olyan szimbolikus realista-naturalista ábrázolásmódban, amely elvonatkoztattat és általánosít. És ettől talán örök és elgondolkodtató. A formák nyersek, a karakterek elnagyoltak, a képszerkesztés zsúfolt, és tele van szimbólumokkal, amelyeket csak hosszasabb szemlélődés után lehet észrevenni, kihámozni. Sajátosan picassósak, mint ahogy az egyik festményen fel is tünteti a nagy alkotó nevét. Az arcok helyenként elmosódnak, torzók, mintha egy más dimenziót nyitnának meg. Egy univerzális világképet tükröznek, akár a népmesék, amelyek a sokféle (népi) történetek letisztult fonalát adják át nemzedékről nemzedékre azáltal, hogy a megjelenített történet általános tanulságokat tartalmaz. Talán ilyenek Ughy István népi ihletésű festményei is? Fejtsék meg a szemlélők mindezt, e 13 alkotást elemezve!

Fia, Ughy Miklós egy másik világba kalauzol. 1968-ban született Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumba járt, tanárai Molnár Dénes és Major Gizella voltak. Kétszer felvételizett: egyszer Kolozsvárra, majd Budapestre a képzőművészeti egyetemre. 1990-ben költözött Magyarországra, a szombathelyi főiskola Vizuális Művészeti Tanszékén végzett, mesterei Tóth Csaba és Kisléghy Nagy Ádám képzőművészek voltak. A budapesti Magyar Rajzfilm Kft.-nél Jankovics Marcell Kossuth-díjas rajzfilmrendező keze alatt is dolgozott. A kilencvenes évek közepétől állít ki egyéni és csoportos tárlatokon, többek között Szombathelyen, Pápán, Budapesten, Veszprémben, Ajkán, Sárváron, Pécsett, Balatonfüreden, illetve külföldön Kampenben, Schwetzingenben, Komáromban. 2000 óta tagja a Veszprémi Művész Céh Egyesületnek, valamint a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Jelenleg rajztanár Pápán, a katolikus iskolában, és grafikával és festészettel foglalkozik. Miklós nem kötődik irányzatokhoz, stílusokhoz, de több, egykoron élt képzőművész is közel áll hozzá, mint Dürer, Bosch, Brueghel, illetve a prerafaeliták, úgy általában a gótika és a késő középkor művészete, amint a rajzokból is kitűnik. Így vallott egy szaklapban önmagáról: „Amint képeimen látható, az úgynevezett figuratív kifejezésmód áll közel hozzám, amely fehér holló napjaink túlnyomórészt absztrakt művészetében. A világmegváltó gondolatok, társadalmi és szociális problémák feszegetése igen távol áll tőlem. Az elszemélytelenedő világban az emberi kapcsolatok maradványait próbálom keresgélni.” 

A Bernády Házban nagy méretű szénrajzai láthatók, amely az idillikus lovagkorba, szintén egyfajta mesevilágba röpíti el a szemlélőt. Abba a korba, amelynek erkölcsi tanításai megtalálhatók a magyar népmesékben is. Fekete-fehér képei talán azt is sugallják, hogy mindez csupán a látszat volt, hiszen a történelemből ismerjük, hogy ez a sötét középkor nem is volt olyan idillikus, mint ami számunkra fennmaradt. S e képekben is akad bőven olyan rejtett üzenet, amely az ábrázolt világ mögé vezeti a nézőt. 

Ughy Levente 1974. január 20-án Marosvásárhelyen született. Levente édesapja, aki szintén Miklós, szobrászattal foglalkozott. Vallomása szerint gyerekkorától rajzolgat, és vonzották a művészetek. Ehhez képest viszonylag későn, 2000 őszén kezdett el faragni. S volt ereje, elszántsága arra is, hogy képezze magát. Nyolc évig díszüvegező műhelyben dolgozott, ahol elsajátította az ólomüvegezés újfajta, ún. Tiffany-technikáját, majd a Népművészeti Egyetemen elvégezte a hároméves grafika szakképzést. A kiállítások sem maradtak el. Munkáival először 2010-ben a budapesti Artmozaik fesztiválon jelentkezett, majd részt vett egy alkotótáborban a Szolnok melletti Nagykörűn. 2010-ben és 2012-ben Kolozsváron és Marosvásárhelyen, 2016-ban ismét a szülővárosában volt egyéni tárlata.

Levente faszobrai első látásra valamiféle szellemidőző totemekhez hasonlítanak, azokhoz, amelyeket az észak-amerikai vagy a maja indiánok szakrális rítusaik gyakorlásakor használtak. Nem véletlenül. A szerző – a kiállításmegnyitó előtt – elárulta, hogy szobrainak elemeit a precessziós rendszer szerint rendezi el. Ehhez háttérmagyarázatot is adott, miszerint „a csillagászatban a precesszió kifejezés alatt általában a földtengely – a Nap és a Hold forgatónyomatékának hatására bekövetkező – elmozdulását értjük. Az így kialakult csillagjegyek állása, ezeknek összefüggése bonyolult szimbólumrendszert, asztrálmítoszi elemeket hozott létre, amelyeket számos ókori nép, mint pl. a sumerek, az egyiptomiak, majd az amerikai földrészen az olmékok és a maják, az ókori görögök is ismertek és beépítettek bizonyos alkotásokba. A legismertebb magyar festőművész, aki használta ezeket a titkos elemeket, Csontváry Kosztka Tivadar volt. Így Ughy Levente szobrain is minden elemnek precíz helye van, és úgy fonódik egyik a másikba, ahogyan az égi csillagjegyek követik egymást az univerzumban. A szobrok szellemidézőek, a megformált természeti lényeket összekötik a természetfelettiekkel, hogy ezek átlényegüljenek a tudatalattiba. Mindebben az a csodálatos, hogy ahány irányból szemléljük e totemoszlopokat, annyiféle értelmezést adhatunk az elemeknek, hiszen mást és mást láttat a szobrász. Például megjelenik egy lófej, amely egy másik szögből kecskének látszik, aztán egy női vagy férfialakot, portrét vélünk meglátni, de ott vannak kicsiben az asztrálmitológia rejtjelei is. Mindenek felett pedig a szobron levő lyukaknak is szerepe van, hiszen ezek hol egy szemgödröt, máshol pedig az univerzumban nemrég felfedezett fekete lyukakat, az űrt, a semmit jelenítik meg. Az üresség is a pozitív és a negatív játékaként van jelen úgy, hogy a negatív formából pozitív lesz és fordítva. Akár a magyar népmesében, ahol mindig a jó és a rossz harca, a sötét és a fehér oldal küzdelme jelenik meg, ami nem más, mint az éjszaka és a nappal váltakozása, Földünk éltető lüktetése. És még egy adalék: a szobrok a Bernády Házban úgy vannak elrendezve, hogy a köztük való szemlélődésnek is szerepe van. Míg a nagyteremben levőkön a humanoid formák az állat- és a növényvilág elemeivel keverednek, addig az utolsó teremben megjelenik a humanoidok és a gépek világának összefonódása. Mi lenne más, mint egy olyan apokaliptikus prófécia, amely előrevetíti a technológia rabságában levő humanoidok szomorú jövőjét? 

A három Ughy kiállítása tehát, a mesék világából kiindulva, az univerzális szimbólumok szárnyán elénk tárva az idillikus helyett a groteszk való világot, elvezet gondolatban (a szobrokon keresztül) egy olyan jövő felé, amely nem is áll olyan távol tőlünk. Ezek volnánk mi, emberek? Válaszoljon mindenki a saját meglátása szerint a Bernády Házban a három Ughy kiállításán. Jó időutazást! 

A kiállítás szeptember 20-ig látogatható a Bernády Ház földszinti termeiben.