A harmadik kiegészítő kötet

Időtárban élő Marosvásárhely

Hogyan éltek, szerettek, gyűlöltek, vitatkoztak, építkeztek az elmúlt századokban Marosvásárhely derék polgárai? Miként tükrözi az egykori sárfészekből európaivá fejlődő – vagy legalábbis annak induló – város mindennapjait a helyi sajtó? Miért is szerethető ez a Maros-parti, alkotó és romboló indulatoknak egyaránt teret adó település? – minderre választ kaphatnak Sebestyén Spielmann Mihály Időtár V/3. című kötetének böngészői. 

A marosvásárhelyi rég- és közelmúltat feltérképező sorozat harmadik kiegészítő kiadványát kedden délután mutatták be a Bernády Házban. A telt házas publikumnak elsőként Káli Király István, a kötet szerkesztője ajánlotta figyelmébe a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában megjelent, legújabb Időtárat. 

Lekörözve a fikciót

A város történetét a kezdetektől a múlt század végéig átfogó, terjedelmes munkát a szerző eredetileg egy-két kötetesre tervezte, a 2009-es első részt azonban további három követte, és a szerző közben arra is rájött, hogy „egész életében mást sem csinált, csak mulasztott”. Így készült el a négykötetes Időtárhoz az első és a második kiegészítő kiadvány, most pedig a harmadik – tudtuk meg a szerkesztőtől, aki azt is elárulta, hogy már a pótlások, javítások negyedik tárháza is megszületőben van.

– Nincs a világon még egy ekkorka város, amelynek ilyen történeti kronológiája lenne, és ez ennek a megszállott, kopasz embernek köszönhető – tette hozzá Káli Király István a poénokban, tréfás megjegyzésekben kicsit sem szűkölködő rendezvény elején. Az V/3. Időtár „nóvuma”, azaz újdonsága, hogy a szerzőt egy lelkes tanár, Diamantstein György kísérte fényképezőgépével a vásárhelyi évszázadok labirintusában. Ezeknek a fotóknak a segítségével tárult fel és formálódott olyan művé a 13. századtól 1918-ig terjedő idő, amely fantázia szülte regényeket lepipálva sorakoztatja fel a hétköznapok furcsaságait, az emberi visszásságokat.

– Számomra a legnagyobb tanulsága ennek a kötetnek az, hogy egymásnak feszülések nélkül nincs teremtés. Azon gondolkozom, mi lett volna, ha Petry Zsiga bátyánk nem hergeli folyton Bernádyt, akiben bizonyára a „csak azért is” dühe dolgozott, amikor ebből a semmi kis porfészekből egy európainak induló városkát varázsolt – jegyezte meg a kötet szerkesztője, majd a szerzőnek szegezte első kérdését: Hány tízezer cetli?

– Nincsenek cetlik – jelentette ki jellegzetes derűjével Sebestyén Mihály, és „nyersanyagszállítójára”, a sok ezer fotót készítő Diamantstein Györgyre irányította a figyelmet, aki „megtámadta” a Maros megyei könyvtár hírlaposztályát, fellapozta a közös megegyezéssel kiválasztott sajtótermékeket, és kifotózta mindazt, amit aztán a történész, levéltáros elolvasott, és egy-egy naphoz köthető eseménnyé zsugorított. 

Az egykori város élete rettenetesen komplex, bár könnyebb felsorolni mindazt, amiben a 20. század elején hiányt szenvedett, mint azt, ami megvolt benne. Bernády György polgármestersége az egyik csomópont – mondta a szerző. Káli Király István megjegyezte, hogy számára a legnagyobb élmény a kötet életszerűsége volt, az, ahogyan a város lakói benne élnek a szövegben. Hermán Schertz, a porosz téglagyáros, Tauszik B. Hugo, a kereskedelmi kamara elnöke – hangzottak el egymás után a város életét egykor meghatározó nevek, amelyeket a mostani vásárhelyiek többsége bizonyára nem ismer.

„Gyémántbányászat” a könyvtárban 

– Hogy volt türelme elkészíteni a város múltját dokumentáló hét-nyolcezer vagy annál is több fotót? – kérdezte Káli Király István Diamantstein Györgytől. 

– Ez olyan, mint a gyémántbányász munkája. A „művezető” beküldött a tárnába, és én kihoztam onnan a kincset, amit aztán ő csiszolgatott – foglalta össze az adatgyűjtő a kötet létrejöttében játszott szerepét, majd elárulta, hogy gyermekkorában, a bátyja révén ismerte meg Sebestyén Mihályt, aki a „dumájával” már akkor megbabonázta, mi több, történelem szakos tanár is ezért lett belőle. A nagy vágya a régészet volt, és az Időtárral tulajdonképpen ezt valóra is váltotta. 

– Bevallom, élveztem ezt a munkát. Jó volt megtalálni a 19–20. századi várost, és lassan-lassan leporolni róla az elmúlt időt – tette hozzá Diamantstein.

Sebestyén Mihály a továbbiakban a korabeli hírlapírás jellegzetességét emelte ki, azt, hogy az újságírók „nem tettek lakatot a szájukra”, és a legócskább híreket is kiszínezték, olvasmányossá tették. Az egykori Marosvásárhely életének feltárásában így válhattak fontos forrásanyagokká a napi sajtótermékek, amelyekben a helyi tanácsülések napirendi pontjai – és szikrázó indulatai – éppúgy megtalálhatók, mint az, hogy miért nem volt hajlandó elhagyni viskóját a Poklos-patak tavaszi kiáradásakor a város szemetese. Bernádyt az ellenzék folyamatosan cukkolja, említésekor a túlköltekezés és a polgárok pótadói miatt „püffög”. A városépítő polgármester személyisége annyira meghatározó, hogy még halála után is évekig visszatérnek rá az újságok – hangzott el a számos várostörténeti kuriózumot felcsillantó beszélgetésen.

Díszpolgárok, kocsmaegyletesek

Sebestyén Mihály arra is kitért, hogy a hajdani Marosvásárhely nem zárkózik be, engedi begyűrűzni az európai világot – amint ez a helynévmutatóból is kiderül. Az egyik viszonyítási pont az irigyelt Kolozsvár, a másik Arad, a szintén Maros-parti „bezzegváros”, illetve a csodálat tárgyát képező Nagyvárad és 1918-ig Budapest. Fontos szerepet töltenek be a város életében a fővárosi politikusok díszpolgárrá avatásai, illetve a helyi személyiségek hivatalos ügyben Budapesten tett látogatásai, ötperces „magánkihallgatásai”. 

– Ezeknek az embereknek sokat számított a kitüntetések halmozása, az, hogy a nevük egy nagy befolyású személy neve mellé kerüljön. Feudális szemléletben éltek, miközben egy modern várost teremtettek – hívta fel a figyelmet a különös kettősségre Sebestyén Mihály. Káli Király István hozzáfűzte, hogy a visszafeudalizálódás közepette kialakul a legjellemzőbb polgári magatartásforma, elindul a civil szerveződés, kocsma-, vívó- és sok más egylet jön létre.

– Egy olyan város társadalmát próbáltuk ábrázolni, amihez majd egy folyamatos narrációra lesz szükség, ami az egészet egységgé szervezi. Mi ehhez a nyersanyagot adjuk – összegzett Sebestyén Mihály, majd azt is megjegyezte, hogy az „újságrégészet” során gyűjtött adatoknak a levéltárakban milliószoros többszöröse található meg. 

– Ez a könyv az idő végtelenjéből ragad ki megint valamit – fűzte hozzá később Diamantstein György. A beszélgetés végén Bernády mellett Emil Dandea személye is előtérbe került – aki a Kultúrpalota gondnokát és a mozi kasszásnőjét is kirúgatta azért, hogy helyükbe valamelyik rokonát tegye. A könyv dedikálása előtti percekben, a közönségkérdések, -hozzászólások idején Pál-Antal Sándor történész-levéltáros elárulta, hogy az Időtár legújabb kötetének még megjelenése előtt hasznát vette.