Mire jó a gyűjtőszenvedély? Mire jó annyi mindent összeszedni, rakosgatni, osztályozni, elzárni, kiállítani, amikor semmit nem vihetünk magunkkal? Általában így teszik fel a kérdést azok, akiket idegesít a másik szenvedélye, gyűjteni tudása, szemfülessége, birtokolni tudása. Mániákus – állapítják meg. Azok szegezik nekünk az ostoba kérdést, akik nem gyűjtenek, nem áldoznak szenvedélyükre, akik piszkosul józanok.
A nem gyűjtő véleményem szerint arra büszke, hogy nem ejtik meg a tárgyak, könyvek, írások, képek, érmék (talán csak a pénz), vagy csak ideig-óráig. Nem tulajdonít különösebb fontosságot a jelenlétüknek. Praktikus meggondolásból. Nem kell majd kerülgetni a lakásban, garázsban, udvarban. Nem rozsdázik. Nem rakódik rá a por, nem fogja fel a hulló idő maradékát. Tiszta a tér és belátható. Dísztelen vagy minimális díszítésű.
A gyűjtést el kell kezdeni. Legtöbbször a véletlen rak egymás mellé két tárgyat, ami egymás húga-öccse, szomszédja, kiegészítik egymást, hirtelen együttesen többet jelentenek, mint külön-külön (vö. Örkény paprikafüzér-hasonlatával), összeadódnak, felpörgetik egymást, arra késztetnek/ingerelnek, hogy szerezzünk melléjük hasonlókat, azonosakat, másokat, e tárgykörbe tartozó újabb darabokat. A gyűjtő – vagy az azzá váló/válni akaró egyed – kutatni kezd, szétnéz, kérdezősködik, meghallgat másokat, véletlenül elcsíp egy őt érdeklő infót, hozzá szegődik a szerencse, megajándékozzák a harmadik darabbal, rábukkan az ócskapiacon, boltban, utazáson, megpillantja egy kirakatban, a párizsi bukinisták Szajna-parti ládájának kínálatában, megvásárolja potom pénzért…
A nem gyűjtő elszalasztja az alkalmat, és fogalma sincs, hogy mit veszített, miről maradt le, hogyan lett szegényebb amúgy is tárgy- és ingerszegénységében. Nem ismeri fel az értéket. Nem ismeri fel a gyűjtő által remekműnek kikiáltott darabot. A vágyak legmagasabbikát, a legek legét.
A gyűjtő kezében, a gyűjtemény egészében az egyes darabok helyüket meglelik, értékké nemesednek. Van rangsor, amit a gyűjtő állít fel, s van, amit a világkatalógusok nyilvánítottak annak, vannak muzeális darabok és olyanok, amelyeket a múzeum is szeretne megszerezni. Akadnak a gyűjteményben lokális kincsek (csak a miénk, csak a Maros mentén ér valamit, csak mi tudjuk, mitől szép, jó, becses tárgy, alkotás) és persze ritkábban az igazi nagy gyűjtőknél világbombázó műremekek, szenzációk.
A gyűjtő rendszerint két alapérzés között ingadozik: megőrizni, biztonságba helyezni, tartani és megmutatni. Kirukkolni vele a világ elé. Tudja, hogy sokan irigyelni fogják, többen, mint ahányan őszintén csudálnák, önzetlenül örülnének gyűjtői szerencséjének, kiváló ízléssel összeválogatott gyűjteményének.
A nem gyűjtő mélyen durmol. A gyűjtő – ha szenvedélye elhatalmasodik – felszínesen, nyugtalanul alszik. Egyes orvosok és pszichiáterek betegségként diagnosztizálják ügyszeretetét. Kezelhetetlen, éppen a gyűjthetők varázslatának köszönhetően. Végeredményben tehát a beteg hosszú életű, éppen a tárgyak okán. Fel-felriad. A megszerzettekre gondol, átrendezi, átcsoportosítja, csereberét is fontolgat, ámbátor minden egyes darabjához érzelmi szálak fűzik, történeteket vonszolnak a tárgyak arról, hogy hogyan kerültek a gyűjteménybe, kik voltak előző tulajdonosai. Hajnalban aukciókat jegyez ki, időbeosztása sűrű. Mindig tud valamilyen heverő becsdarabról, amit sietve kéne megszerezni. Számontartja a többi gyűjtőt. Félszavakból értik egymást, de nem barátok. Vetély- és versenytársak. Sőt ellenséggé is könnyen válhatnak.
Arról fantáziál, hogy örökölhet, megvásárolhat egy életművet, hogy a szemétbe kidobva ott hever az, amire mindig vágyott. Hogy lakása, galériája, polcai, dobozai, falai, albumjai kitágulnak, megtöbbszöröződnek, minden elfér kényelmesen, áttekinthetően. A bővítmény állandósul.
A gyűjtemény az örökkévalóság magányos előszobája.
A gyűjtő nem ismer megállást, szünetet, határt. A birtokolható tárgyak sora végtelen. Sajnos a birtokolhatatlanoké ugyanúgy.
