A gépészzseni zeneíró gépe (2.)

(Folytatás a március 13-i lapszámból)

Kliegl egyik unokaöccse, Kászonyi Dániel azt is följegyezte, hogy „zenész volt, sok eredetiséggel, invencióval.” Már szinte nem is csodálkozunk: egy romantikus alak, aki feltaláló és festő, miért ne lett volna jó zenész is?! A jó zenész pedig bizonyára kitűnően improvizálhatott. Az is megtörténhetett, hogy némely improvizációja annyira jól sikerült, hogy maga a zenész is sajnálhatta, hogy nincs kottában megörökítve. Nem hiába volt feltaláló is a zenélő Kliegl, mert addig forgatta eszének kerekeit, míg megtalálta a módját egy olyan gépezetnek, amely, összekötve a zongora billentyűzetével, képes volt rögzíteni a lejátszott zenét. Megalkotta tehát a „zongorahangok varázsjegyzőjét”, a hangjegyíró gépet.

Csodálatos találmány lehetett ez a hangjegyíró gép. Mivel nem volt különösen nagy szerkezet, a feltaláló önerőből építette meg az első – és utolsó – példányt. A műszer nem valódi kottát írt, hanem sajátos papíron jelölte a leütött billentyűket. Minden különlegessége ellenére, aki megtanulta leolvasni ezeket a csíkokat és pontokat, azokból leírhatta volna a rendes kottát. Az a csodamasina már Galvani találmányát, a delejességet használta. 

Kliegl zongorabillentyűire kis érintkező patkókat szerelt, melyek a billentyű leütésével érintkeztek, és kapcsolóként működtek. A rögzítőberendezésben minden billentyűnek megfelelt egy rézlemez, amely valószínűleg reléként működött, és a billentyű lenyomásakor jelet rajzolt egy papírra. A papír igazából egy jó hosszú papírtekercs volt, mely játék közben egyenletesen csévélődött. Amikor a billentyű zárta az áramkört, a relé egy írószerrel vagy egy tűvel (?) nyomot hagyott a mozgásban lévő papíron, így a hangok hosszúsága is rögzítve lett. A fekete papírtekercsen vonalak jelentették a különböző hangok helyét, és ezekre a vonalakra kerültek a hangok jelei. 1857 tavaszán a Vasárnapi Újságban egy bizonyos D. L. nevű újságíró lelkendezve számolt be a bemutatott találmányról. „Hogy annál könnyebben képzelje magának az olvasó e gépet, ide rajzoltattuk azt, ugy a mint a zongorán áll. – A gépezet benn a szekrénykében van, s ollyan óraműből áll, melly egy hengert forgat. A hengerre vonalazott s e használatra készitett fekete papir van illesztve. A zongora billentyüknek megfelelő fehér irónos tollak vannak, mellyek, mihelyt valamellyiket ujjával érinti a zongorázó, azonnal irni kezdenek hosszában vonalakat az egyformán forgó fekete papirra. Minden toll addig folytatja a vonást, mig a vele érintkezésben levő billentyűn rajta a játszó ujj. Innen nagyon természetes; hogy a huzamosabb nyomintást hosszukás vonal, az aprózott gyors játékot sürű apró pontok jelzik. – A papir a klaviaturának mintája szerint levén vonalazva, természetes, hogy a ki e gép működését felfogta, ha ismeri a kalviaturát a zongorán, a hangjegyző által irt jegyekre is azonnal rá ismer. A hangok mértékét a jegyek hosszasága határozza, s igy nagyon természetes, hogy az egész kóta vonala két akkora hosszu, mint a fél, és ez kétszer ollyan, mint a negyed stb.” (A helyesírás a korszak stílusát követi – Sz. M.)

Kliegl mindenképp igyekezett népszerűsíteni találmányát. Sikerült azt is kieszközölnie, hogy Erkel Ferenc és Liszt Ferenc is kipróbálja a „pianográfot.” Hogy a „hírhedett zenésze a világnak” miként vélekedett, valószínűleg megpecsételte az eszköz sorsát: „aki valami életrevaló értékes gondolatot rögtönöz a zongorán, azt rendesen maga le is szokta írni.” Liszthez hasonlóan Erkel sem látott gyakorlati értéket a masinában, de mindezek ellenére megmutatta úriember voltát, és kedvező bizonylatot állított ki a találmányról.

Mindezek után érdemes felidéznünk a technika iránt rajongó Jókai Mór véleményét is! „Eddig azt tartották rólunk, hogy mi magyarok csak a csutorát és fakilincset találtuk fel. A tapasztalás napjainkban ellenkezőt tanúsít, mert (…) a hatvankét éves öreg honi gépész Kliegl újonnan feltalált gépe, mely zongorával tétetvén összeköttetésbe, az azon játszó egyén zenészeti gondolatait a legtisztábban azonnal hangjegyre teszi úgy, hogy a lerakott gondolatot tüstént lehet játszani. (…) Az egész gép a villánytelegráf rendszere szerint van összealkotva, s 84 kisded billentyűt mozgat, melyek a hangokat papírra teszik. Adja Isten, hogy miután 1839/40-ben feltalált gyors szedőgépe nem talált e honban pártolásra, ez új találmánya kellően pártoltassék, hogy az ősz művész aggnapjai biztosítva legyenek.”

A pianográf is a nyomdai szedőgép sorsára jutott: a Nemzeti Múzeum „helyiségeinek zsúfoltsága miatt egy időben szokás volt egyes tárgyakat megőrzésre kölcsönadni a hivatalnokoknak. Így került a Kliegl-zongora valamelyik őr lakására, aki szeretett esténként zongorázni. Megbízható, rendes ember volt, hát odaadták neki. A derék embert azonban zavarta a hangjegyző készülék kattogása, egyszerűen leszerelte tehát a zongoráról. A készülék később a padlásra került, a múzeumi őr meghalt, az özvegy becsületesen visszaszolgáltatta a zongorát, mely náluk csak kölcsönletét volt, de a hangjegyző készülék ottmaradt a padláson. Senki sem látta soha többé.”

Az elfeledett pianográf ötlete azonban visszaköszön a jelenkor modern világában. Akik kottaismeret nélkül szeretnének megtanulni zongorázni, azoknak is kínál segítséget a YouTube. Itt látható számtalan olyan videó, melyben fentről lefelé haladva hosszabb-rövidebb csíkok és pontok úsznak, és jelzik, mikor melyik billentyűt kell lenyomni ahhoz, hogy megszólaljon a kedvenc zeneművünk.

Mivel Kliegl 1856-ban Bécsben szabadalmaztatta ötletét, így értesülhettünk később a műszer pontos működéséről.

Jókai a találmányai mellett nélkülöző embert látta a feltalálóban, és szerette volna, ha a nyomorban élő tudósnak több megbecsülésben lenne része.

Már csak ilyen az emberiség: szereti a találmányokat, de nehezen fizetne érte. Az idős és elképesztő szegényen élő feltaláló még megpróbálkozott egy emberi erővel működtethető aratógéppel. 1860-ban ez a gép is szabadalmazásra került. Hogy valaki rendelt-e ebből a masinából, arról nincs tudomásunk.

Az idős mester élete végén még próbálkozott egy újfajta nyomdai gép tervezésével, de a teljes gép terveinek csak töredékei készültek el.

Kliegl József, bár tudása legjavát igyekezett hazája hasznára fordítani, mégis elképesztő szegénységben élte életét, és 1870. január 7-én ugyanolyan szegényen lépett át egy olyan világba, ahol az embert igazságosan értékelik.