A XIX. században, a romantika századában félig-meddig divatnak – és ugyanakkor elismerésnek – számított, ha valaki ismerője, netán alkotója volt az érdekesebbnél érdekesebb gépeknek. A mérnök, a feltaláló embertípus mindig a csodálat középpontjába került. Emlékezzünk vissza olvasmányainkra, melyekben Jókai Mór és Jules Verne számtalan, akkor még elképesztőnek számító gépezetet írt le! Ma, másfél évszázad távlatából már nem számítanak rendkívüli csodának az akkor még szinte csak az álmokban élő gépek, de mégis azok adták a lendületet a későbbi fejlesztésekhez. Ha Janus Pannonius négyszáz évvel később élt volna, talán kanyarított volna egy aprócska epigrammát sok magyar feltalálóról. Annak idején azt írta nagy költőnk, hogy „Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,/ s most Pannónia is ontja a szép dalokat.” Ehhez hasonlóan írhatta volna, hogy eddig csak külföld jeleskedett nagy találmányokkal, de íme, most Pannónia is büszkélkedhet világrengető ötletekkel.
1794-ben alapította James Watt és Mathew Boulton a gőzgépgyártó cégét, amely az egész világ életét változtatta meg. A következő év karácsonyán, december 25-én született egy kisfiú, aki technikai téren a magyarok megváltója is lehetett volna, de ez az élettörténet inkább borongós, mint napfényben tündöklő. Kliegl József volt ez a kisfiú, akinek tehetség adatott, hogy a „magyar név megint szép” lehessen. De úgy látszik, hogy a messiások sorsa mindig ugyanaz: csak utólag eszmél rá a világ, hogy hallgatni kellett volna rájuk.
Kliegl József
Kliegl József tehát a technikai fellángolás évszázadában nőtt fel. Gyerekként és fiatalként bizonyára ő is ámulva nézte a különböző gépezeteket, melyek mind az ember munkáját egyszerűsítették, könnyítették. Gyermekkoráról csak annyit tudunk, hogy korán árvaságra jutott, és bár nemesi családból származott, mire felnőtt, alig maradt valamicske öröksége a családi vagyonból. 1810–1812 között a Pesti Tudományegyetemen tanult, utána beállt katonának. Bár tiszti beosztásban szolgálta hazáját, sebesülése miatt véget ért katonai karrierje. Egy ideig gazdatisztként tevékenykedett, de érezte, hogy így nem kamatoztathatja tehetségét. Családjával felkerekedett, és az 1820-as években Bécsbe költözött. 1828-tól a Bécsi Képzőművészeti Akadémián rajzot és történelmet tanult. Hiába volt tehetséges képzőművész, egyre inkább a gépekre irányult a figyelme. Minden idegével a gépeket elemezte, kutatta.
Kliegl József 1835-ben előrukkolt egy búvárhajó tervével, de szinte szó szerint kikacagták az ötletét, és „túlcsigázott képzelődésnek” gúnyolták.
1838-ban nyilvánosságra hozta nagy találmányát, egy nyomdai szedő- és osztógépet. Napjainkban már fel sem foghatjuk, mekkora újítás lehetett ez a találmány a maga korában. Arról volt szó ugyanis, hogy addig kézzel, egyenként rakták ki betűnként a nyomtatandó szövegeket. És ha arra gondolunk, hogy ezt a műveletet a betűk tükörképével jobbról balra irányulva kellett véghezvinni, lehet némi fogalmunk a nyomdaipar nehézkességéről. Kliegl József találmánya elképesztő módon egyszerűsítette volna a nyomdai munkát. A gépezet billentyűzet segítségével rakta volna sorba a betűket, majd nyomtatás után az a bizonyos osztógép magától ki tudta válogatni és a megfelelő helyre rakni a betűket, amelyeket a szedőgép ismét használhatott volna.
A nyomdai szedőgép tervét 1842-ben a pozsonyi országgyűlés előtt ismertette. Dessewffy Aurél és Perczel Mór felfogták a találmány fontosságát, 1800 forint támogatást is ígértek, melyből 1400 összegyűlt, de ez az összeg nem volt elegendő a gép elkészítéséhez. Végül V. Ferdinánd király és József nádor kiutaltak 6000 forint kincstári támogatást, de a folyamatos drágulások miatt Kliegl József alig tudta kivitelezni találmányát. 1848-ra végre elkészült szerkezetével, és el is jutott Pestre, hogy kiállítsa és bemutassa az országgyűlés előtt. A találmánynak azon nyomban híre ment, minden valamirevaló újság szerteszét kürtölte a nagy hírt, és egyszerre mindenki megismerte Kliegl József nevét. Egy fűzfapoéta gyorsan verssel igyekezett népszerűsíteni a találmány jelentőségét:
„Hej, te rátarti, nyakas szedőnép:
Nyakadon van immár a szedőgép!
Mely masina, ha praktikus lészen:
Sok szedőt peregrinussá tészen…”
Igaz, hogy a műszer néha elakadt szedés közben, de ez csak akkor történhetett meg, ha az ismét használt betűk a nyomdafesték miatt összetapadtak a szerkezetben. Igen ám, de ez az év másvalamiről is híres lett. A forradalom hangulata és eseményei háttérbe szorították a nagy találmányt. A gépezetről annyit tudunk, hogy 1851-ig porosodott egy pesti házban, amikor alkatrészenként el akarták árverezni. Egy bizonyos Barta Károly nevű orvos megmentette a szerkezetet, és átszállíttatta a vakok intézetébe. Onnan 1860-ban a Nemzeti Múzeumba került, ahonnan nyomtalanul eltűnt. Hiába járta be a hír a nagyvilágot, a gép elveszett, és még sokáig kézzel szedték a nyomdászok a szövegeket. Jókai Mór mintha többet tudott volna a gép sorsáról: „A leghíresebb gúnyköltő a sors. Szegény Klieglnek volt egy nagyreményű találmánya, a betűszedő gép, és most egy külföldi mutogatja mint sajátját…”
Kliegl agya folyton újdonságokon forgott. Alig épült meg 1846-ban Pest és Vác között az első magyarországi vasútvonal, a feltaláló máris nagy jelentőségű terveket szőtt. Egyszerűbbé és olcsóbbá szerette volna tenni a vasúthálózat bővítését. Azzal rukkolt elő ugyanis, hogy elegendő lenne egyetlen sín a vonatnak. Kísérleteit egy harmincöles (kb. 60 m) pályán végezte. A rendes vasúti kocsikkal való kísérletezéshez azonban legalább négyszáz öl hosszú pályára lett volna szüksége. Hiába állított be a közlekedési minisztériumba Széchenyi Istvánhoz, mert a „hídember” elutasította a tízezer forintos kísérletet, mondván, a kétsínű vasút is elég új, minek máris egy újabb. A „legnagyobb magyar” döntésén Petőfi annyira feldühödött, hogy naplójában is megörökítette bosszúságát.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
